Karácsonyi ének

"S ím,eljött az első szellem, mely a múltat idézi, de hahh!, mily rémséges is a múlt!"

Bonnie Prince Charlie by John Pettie

Nem úgy terveztem a karácsony első napját, hogy dolgozni fogok. Bár nem volt egyértelmű, hogy miért is kell visszamennem. Az utak sárosak voltak az esti esőtől, a skót hosszú szőrű bárányok csatakosan és rosszkedvűen bandukoltak a mezsgyék mellett. Bérautóval mentem, amit Jurij szerzett. Fel sem tűnt, Jurij mennyire titokzatos az utóbbi napokban.

Szóval behajtottam Heart Hollow gondosan ápolt parkjába, leállítottam a főbejárat előtt az autót - elvégre Mackintosh várúr hívott meg -, és mivel inába szállt a bátorságom tovább feszíteni a húrt, beslattyogtam az oldalsó, személyzeti bejárón. Kulcsárné asszony helytelenítve bámult rám, majd gyorsan arrébb vonult egy jókora halom frissen vasalt lepedővel.

Mackintosh a szabályszerű dolgok híve. Már az első héten megtanultam, hogy pontban fél nyolckor issza meg a reggeli kávéját, és csak utána reggelizik kilenckor, miután már megbeszélte a  napi feladatokat a tiszttartójával. Egyszer pont bent sertepertéltem a könyvtárban, amikor beszéltek. Olyan dolgokról állapodtak meg, minthogy hány szarvast lehet kilőni aznap, meg hogy ez meg az a traktor elromlott, és hogy gond van az egyik új segédmunkással.

Tudtam tehát, hogy ha kilenc óra húsz körül érkezem, Mackintosh gyomra tele lesz a finom, ropogós szalonnával és a fürjtojással, a kedve sokkal, de sokkal rózsásabb lesz, és az ideje is fogytán, hogy újra legorombítson - hisz fél tízkor normális esetben még nem nyúl semmiféle serhez-, ráadásul délelőtt, valamilyen úri, mondvacsinált indokkal mindig útnak indul.

- Áh, a magyar lány! - kiáltott fel jókedvűen, mikor meglátott. Aztán feltápászkodott a foteljéből, arrébb tolta az újságot és magához intett. - Jöjjön, Kate!

Oda slattyogtam. Út közben már kigondoltam, hogy mivel védekezem, ha ki akar rúgni, mondhatnám például, hogy megkóstoltam a gesztenye sört, amihez nem voltam hozzá szokva, vagy más hasonló dolgokat. De ahogy ott állt, csípőre tett kézzel, frissen borotválkozva, ropogós fehér ingben, valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy magyarázkodjam.

- Jól van? - kérdezte, miközben tapsolt egyet, és felugrottak a vadászkopók. - Sápadtnak tűnik.

- Igen - válaszoltam nagy nehezen.

- Nos, amit mutatni akarok magának - karolta át barátságosan a vállam-, az ott van az ajtón túl.

Egy apró fülkére mutatott, amit eddig észre sem vettem. Ajtaja belesimult a fehér falba, valószínű ezelőtt valamelyik régi szőnyeg takarhatta, amit a múlt héten vettünk le. A fülke ajtaja könnyen nyílt. Keskeny átjáró nyílt belőle, egy jobb kanyar, aztán egy balra forduló- három, négy méter az egész. Amint kiléptünk egy sötét kazettás terembe jutottunk, ahol pár gyertya égett. Az ablakok spalettái be voltak hajtva, látszódott, hogy csak nagyon ritka vendég itt a természetes fény. A terem tetején fafaragványok, bennük festmények, oldalt észak felől hatalmas, régi, a szélein elfeketedett tükör. A terem másik három oldalát a sötét fakazetták borították, telis-tele régi portrékkal.

- Hagy mutassam be Önnek a családom! - hajolt meg Mackintosh újra.

Eltátottam a számat. Annyi arc bámult rám: pöffeszkedő parókás urak és vidám vadász puskát szorongató gyerekek; kutyák gazdájuk lába mellett, gyönyörű és kevésbé kellemes dámák, fekete főkötős özvegyek. Voltak családi képek: az egész család körbeállta a királyi trónushoz hasonlatos fotelban pöffeszkedő családatyát, és voltak olyan csatajelenetek, amiben Bonnie Prince Charlie-t ábrázolták, ahogy körbeállják a skót klánok. A képek többségét nem csodálhattam meg teljesen, egy részüket nem is világította meg a gyertyafény, csak elképzelhettem, ki kukucskál a sötét sarokból rám, talán egy szerelmes lány, vagy egy tartános fiatal fiú.

- Ez csodálatos - mondtam, miközben körbeforogtam. - Ez annyira gyönyörű.

- Jöjjön, csak, ne álljon ott középen - mosolygott Mackintosh. - Ő itt, - mutatott egy átlagosnál nagyobb orrú parókás férfire-, ő az üknagyapám. Kivégezték, mert kapcsolatba hozták a jakobita felkeléssel. Ő, itt kettővel mellette - mutatott egy gyönyörű kék ruhás lányra-, hozzá ment a szerelméhez.

- Milyen romantikus.

- Tiltott szerelem volt. Akkoriban nem tűrték el, hogy egy Mackintosh az angolokkal keveredjen. A saját családja üldözte el.

- De gondolom, ott volt a fiú.

Mackintosh megrázta a fejét. - Az angolnak nem kellett, miután megtudta, hogy kitagadta a családja. Nem sokára az országút szajhája lett.

- Ő, mint látja, Bonnie Prince Charlie, még Culloden előtt.

- Milyen szép csatos cipője volt - álmélkodtam el a csipkés lábbelit látva.

- A halálba vezetett több ezer skótot, többek között őket itt - mutatott egy hosszú képre, ahol egymást érték a piros kockás tartánok. - Ez itt Duncan Hollyrod, az egyik nagybácsim. Tíz gyereket hagyott magára az éhínségben. Mellett Arthur Mackelister az öccsével McIwoy-jal. Az angolok felégették a birtokukat, ha nem végezték volna ki őket, mind éhen halnak. Mellettük családunk híres kéme, Dunagen, négy napig kínozták a vásártéren.

Tovább akart húzni, de megálltam. - Mit akar ezzel az egésszel?

MackIntosh lassan megfordult, és komoran rám nézett: - A skót történelem nem tündérmese, amit pár szalaggal kicsinosíthat. Nyugtalan nép vagyunk. Büszkék arra, ami a múltban volt. Mi nem takarjuk be a történelmet egy szépen hímzett takaróval. Azt kérdezi, miért nem hívok vidám nézősereget ide? Mi nem ilyen népek vagyunk. Nem élünk a kirakatban, inkább megőrizzük az értékeinket.

Hallgattam. Úgy éreztem vádlón bámultak rám a festmények.

- Talán ők is ki akarnak jutni a fényre - mutattam körbe. - Hisz akik itt vannak, azokra az emberekre mindenki büszke lenne, életüket, férjüket, birtokukat adták az elveikért.

- Megnézheti a kiállítást  a Scottish Múzeumban vagy Cullodennél, Kate. A családi emlékeket igyekszünk megőrizni.

Igyekszünk, így mondta. Már megint nem Ewan Mackintosh beszélt, hanem az egész klán képviselője.

- Rendben, megértem - motyogtam. - De akkor is, a karácsonyt nem megünnepelni...

- Ki mondta magának, hogy nem ünneplem meg?

- Pár óra múlva szenteste és nem látok semmilyen jelt arra, hogy megváltozzon.

Macintosh felnevetett. - Az őseim magát -ahogy mifelénk mondják-, már rég kipenderítették volna. Na jöjjön, mutatok magának még valamit...

Kinyitott egy ajtót, ami egy használatlan, hűvös szárnyra nyílott. A folyosót belepte a por, minden szürkének tűnt, még a lélegzetem is, ahogy a tenyerembe huhogtam, hogy felmelegítsem.

- Ne ijedjen meg - mormogta, majd kinyitott egy kis oldal ajtót, ahonnan egy sötét, huzatos járat nyílt. Lépcső vezetett lefelé, de a légmozgásból éreztem, hogy a járat még lejjebb vezet.

- Oda én be nem teszem a lábam - magyaráztam lefelé mutatva.

- Pedig teljesen odáig lenne, ha meglátná, hová vezet.

Óvatosan lefelé lépkedtem. - Jól látom, fáklyák?

Macintosh megrándította széles vállát. - Olyan húsz méter a föld alatt az út. Gondoltam jobban tetszik majd magának a drámai hatással.

- Na de, miért nem megyünk a föld felett? - kérdeztem a teljesen odaillő kérdést.

A vár ura kacsintott. - Mert így romantikusabb, Kate.

Azzal begyújtott egy fáklyát, és maga után húzott. Nem akarok senkit sem untatni, hogy mennyire is féltem abban a járatban. A falai stabilnak tűntek, a magassága elegendő arra, hogy egy Mackintosh-féle két méter magas férfi csak kicsit görnyedjen össze, az oldala simára döngölt sár. Nem tudtam, hová megyünk, egészen úgy éreztem, hogy összenyom a történelem, hogy utánunk kutatnak az angolok, s hogy az ősök ott, a kazettás teremben, most rajtam nevetnek. Aztán egyszer csak tisztább lett a levegő, Mackintosh megállt, és kilökött egy ajtót...

 Apró kápolnába érkeztünk, valószínűleg abba, ami ott áll a dombon a kastély mellett. Az oltáron gyertyák égtek, apró mécsesek lángja pislákolt a szürke, évszázados kőfalakon. Az oltár mellett pedig egy karácsonyfa, rajta csupa régi üvegdíszek, olyanokból, amik már megfeketedtek, amik magukon hordozzák az idő nyomát. Voltak apró gömbök, gyöngyből fűzött karikák, almák és szalmabábuk, minden olyan volt, mint amilyen a régmúlt időkben lehetett.

- Nahát! - A megkönnyebbüléstől majdnem felnevettem.

- Mifelénk úgy mondják, a családi kápolnában tiszteld meg az ősöket. Úgy gondolom, tartozik egy bocsánat kéréssel.

- Karácsony van - mosolyogtam. - Ilyenkor nem illik haragot tartani.

Leültünk az egyik kőpadra. - De örülök, hogy elhozott.

- Még akkor is, ha az alagútban reszketett, mint a kocsonya?

- Főleg azért.

Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett, amikor Mackintosh megszólalt:

- Tudom, nem úgy tervezte a karácsonyt, hogy itt tölti nálam...

Megdermedtem.

- De holnap lesz egy kisebb összejövetel, ahol elkelne a segítség - folytatta.

- Arra kér, hogy holnap, amikor mindenki a barátaival mulat, szolgáljak fel?

Mackintosh cseppet sem vágott bűnbánó arcot, úgy tűnt, mintha inkább mosolyogna.

- Igen arra.

- Rendben van - vágtam rá azonnal.

Aztán, szerencsére már a friss levegőn, lesétáltunk a kúriához, én pedig picit álmélkodva elindultam az autóval. Visszafelé az út már cseppet sem tűnt unalmasnak, s hiába esett az eső, a bárányok úgy pettyezték a tájat, mintha az lenne a világ legegyértelműbb és legvidámabb dolga. 

Honvágyam lett, elénekeltem hát nekik pár pásztoros dalunkat.