Szerzői jog védelme alatt álló honlap. Üzemeltető: Blogger.

Ó, szép fenyő! :)

 2015. december 26., szombat



Szóval a karácsony. MackIntosh unszolására - kétszer üzent, hogy el ne felejtsem a vacsorát - este hatkor becsomagoltam " a szép" felszolgálóruhámat, és bízván abban, hogy az éjszaka lehullott fél centi hó később hatalmas méreteket ölt, az évben először felvettem a komor Skót hegyekre vásárolt hótaposómat. Fél óra múlva már egy buszon zötykölődtem, miközben mellettem karácsonyi bulira melegítő fiatalok énekelték a hagyományos skót kocsmadalokat. Olykor besegítettem nekik, ha ismerős volt a dallam.
Aztán lekecmeregtem  Heart Hollow kapujánál, biztosítva az összes buszon lévőt, hogy nem őrültem meg, valóban gyalog fogom megtenni a kúriáig vezető 2 km-es utat.
Hamar átvágtam a sötét fenyvesek között, megkerültem a nagy madáretetős tölgyfákat, s felkaptattam az apró dombocskán, ami elrejti a nézelődők elől  a több mint kétszáz éves, régi falakat.

Egy pillanatra megdermedtem, amikor megláttam a házat. Az ajtó melletti beállón szolid fényfüzér ragyogott, rajta hatalmas koszorú, ugyan nem masnis, de a közepén fehér mécses ragyogott. A ház nyugati szárnya csak úgy ontotta a fényt, a könyvtár üvegablakából rögtön megszámoltam három fenyőt, köröttük emberek, hagyományos ruhákba öltözött nők, és nevető skót kiltes férfiak. Közelebb kerültem és majdnem megbotlottam döbbenetemben. Karácsonyi dalokat énekeltek. Mind. Ha láttatok volna, biztos egy tökéletes O-t formált volna a szám, úgy tátogtam az ablak előtt egyik lábamról a másikra ugrálva, mint egy kisgyerek a játékbolt kirakata előtt. Olyan volt a nappali, akár egy bűbájos karácsonyi képeslap: apró masnis szoknyájukkal körbe szaladgálták a lánykák a karácsonyfákat, a fiúcskák pedig fakardokkal vívtak harcot egymás ellen. MackIntosh a férfi kórusban közepén állt, és azt hittem ott helyben összeesek, ugyanis énekelt. A hangját nem tudtam kivenni a rögtönzött tíztagú baritonban, de ahogy bámultam őket a lobogó kandallótűz előtt, elveszítettem a realitás érzékemet, és egyre közelebb araszoltam az ablakhoz. MackIntosh természetesen rögtön kiszúrt engem. Bólintottunk.

- Mi folyik itt? - kérdeztem Dolgopovot, aki a sofőri feladatokat látta el.
- Ünnepelnek - jelentette ki mogorván, majd lehúzott egy pint gesztenyesört, és elindult a garázsba.
Jurij fagyöngyöt tartva Maggie feje fölé, cuppanóst nyomott a lány arcára, majd következő áldozatként megcélzott engem.
- Jurij, itt van a karácsony! - tátogtam, mert nem jött ki hang a torkomon. Jurij nevetett.
- Mint megtudtam, - próbált a közelembe férkőzni- , ez hagyomány a MackIntoshéknál. A karácsonyi bulira nem készülnek. A Mackelisterek hozták a fákat, a Dunawyak a díszeket. A karácsonyi vacsora is a vendégek ajándéka lesz.
- Na de mikor érkeztek?
- Kora reggel. A konyhában nagy felfordulás volt - mutatott körbe, aztán a fejem fölé kacsintott, természetesen az ajtó felé függesztett fagyöngyre. Épp mikor cuppanós puszit nyomott a számra, érkezett meg MackIntosh, aki meglehetősen spiccesnek tűnt.
- Kate, hát megjött - mondta-,  es milyen jól érzi magát!
- Gondoskodom róla, uram - nevetett Jurij. Aztán gyorsan arrébb szökkent a bolond.
- Láthatja, hogy anélkül ítélkezett rólam, hogy igaza lett volna.
- Maga - mutattam rá vádlón -, abban a hitben hagyott, hogy nem ünnepli az ünnepet!
MackIntosh felnevetett. - Ne higgye, hogy nem szenvedtem a családi hagyományok miatt... Már fiatal koromban sem értettem. Mindenki készülődött, anyám meg folyton csak arról mesélt, hogy várni kell, míg nálunk is kigyúl az ünnepi fény. S tudja mit? Igaza volt. Lehet, hogy a december kicsit komorabb a mindenféle csiricsáré nélkül, de ez a nap, amikor minden régi rokonom idejön, és együtt ünnepelünk, anélkül, hogy bármit is külön csinálnánk, na ezt nevezem én karácsonyi hangulatnak.
- Mennyit mosolyog! - álmélkodtam.
MackIntosh elhúzta a száját: - Ne legyen szentimentális. Amélia néném túl sok gint öntött a puncsba.
Felnevettem. Aztán amikor visszament a vendégeihez, a kulcsárné asszonnyal összeraktuk csinos kupacokba a halomban álló tepsikben pihenő süteményeket, s elkezdtünk felszolgálni. Nem mondom, fárasztó volt, de annyi viccelődést és játékot láttam azon az egy helyen, mint még soha. A mord skótok, mintha újra gyerekek lettek volna, golyókat dobáltak, dartsoztak, kártyáztak, vagy csak kergetőztek a gyerekekkel. Nem mondom, itt-ott előkerült egy-egy régi csata, na meg az elmaradhatatlan, kopott térképek, de hát ezek a MackIntoshok, azok meg a MacKelisterek, ne várjunk tőlük mást.

Lassan közeledett az éjfél felé, a mulatság is lassított a tempón. Gyertyát gyújtottak a fákon, és elhelyezkedve a szőnyegre helyezett párnákon, meg a fotelokban régi skót dalokat kezdtek énekelni. Visszatértek az ősök, egy helyen volt a múlt, a jelen és a jövő.
Könnyekkel küzdve hátráltam ki. Jurij épp akkor tett le egy nagy flaska limonádét és átkarolt.
- Mi a baj, kicsi lány?
- Ho-honvágy- hüppögtem.
- Gyere velem! - súgta titokzatosan.
Térültünk, fordultunk és nem hiszitek el, az egyik legszebb karácsonyi ajándékomat ott kaptam Heart Hollow szívében! Jurij bevezetett a nem használt szárnyakba, természetesen nem volt hajlandó meghallani a tiltakozásomat, majd kinyitott egy ajtót - ami dupla szárnyából adódóan régen biztos szalon lehetett- , és amikor beléptem, elámultam. Egy karácsonyfa, egy kivilágított fa, rajta igazi szaloncukor és habkarika! Alma és szalmadíszek! És angyalok! Ott libegtek Luca papírangyalai, mind a huszonnégy, amiket advent egy-egy napján hajtogatott. És az emberek, szinte az összes barátom és ismerősöm, akik el tudtak szökni Heart Hollowba. Luca és Edina, a másik magyar lány, Jurij és a morcos Dolgopov, ott puncsozott Hans, a norvég fiú egy brazil lánnyal, Ameliával. Ott volt még Maggie O' Smith is, gyanítom, ő találta ezt a tökéletes helyet. ( Csak rá ne jöjjön a kulcsárné asszony. ) Volt egy tál puncsunk, és mindenki kapott pár süteményt, amit nagy valószínűséggel Dolgopov mentett ki, eldugva a garázsban parkoló teherautó rakterének mélyében.
Szerintem énekeltünk vagy egy óra hosszát. Mi, magyarok elénekeltük a Mennyből az angyalt, aztán a Pásztorok pásztorokat, amin simán bőgni kezdtem, majd jöttek a norvég, a brazil, majd a cseh dalok, Jurijék pedig furulyázni kezdtek. Dolgopov természetesen hegedült, sok-sok dalt. Később ahány nemzetiség megjelent, annyiféleképpen énekeltük a Csendes éjt. Aztán csillagszórókat gyújtottunk, és mindenki elcsendesedett, miközben az otthonára gondolt. Még ott ültünk a félhomályban egy fél órát - Dolgopov nem engedte, hogy bármiféle tűzveszély legyen, s mint mondta, fél óra elég a biztonsági jelenlétre. Nem nagyon értettük, de ráhagytuk. Ültünk hát egymás mellett, és beszélgettünk a félhomályban.
Aztán Lucával és Jurijjal karon öltve kiszöktettük a fenyőfát Heart Hollowból. Most is itt áll az albérletünkben, elfoglalva az utat a fürdőszoba felé, de nem bánom. Kicsit féloldalas, és szállítás közben letört pár ága, de annyira gyönyörűségesen szép.

A többiekkel megbeszéltük, hogy a Szilvesztert is együtt töltjük. No de itt jön a kalandvágyunk, fogadjunk, nem találjátok ki, hogy hol. :)

Boldog karácsonyt kívánok gyerekek! Remélem, legalább annyi örömötök volt ebben a pár napban, mint nekem! És tudjátok, az ünnep mosollyal az arcunkon lesz igazán szép! 

Ölel mindenkit, és várja egy bögre forró csokoládéra - ide a padlásszobába- minden kedves olvasót

Csíz Kata
( akinek szerencsére még sem kellett megmentenie a karácsonyt ;) ) 

puszi!

Read more...

Karácsonyi ének

 2015. december 24., csütörtök

"S ím,eljött az első szellem, mely a múltat idézi, de hahh!, mily rémséges is a múlt!"
Bonnie Prince Charlie by John Pettie
Nem úgy terveztem a karácsony első napját, hogy dolgozni fogok. Bár nem volt egyértelmű, hogy miért is kell visszamennem. Az utak sárosak voltak az esti esőtől, a skót hosszú szőrű bárányok csatakosan és rosszkedvűen bandukoltak a mezsgyék mellett. Bérautóval mentem, amit Jurij szerzett. Fel sem tűnt, Jurij mennyire titokzatos az utóbbi napokban.

Szóval behajtottam Heart Hollow gondosan ápolt parkjába, leállítottam a főbejárat előtt az autót - elvégre Mackintosh várúr hívott meg -, és mivel inába szállt a bátorságom tovább feszíteni a húrt, beslattyogtam az oldalsó, személyzeti bejárón. Kulcsárné asszony helytelenítve bámult rám, majd gyorsan arrébb vonult egy jókora halom frissen vasalt lepedővel.

Mackintosh a szabályszerű dolgok híve. Már az első héten megtanultam, hogy pontban fél nyolckor issza meg a reggeli kávéját, és csak utána reggelizik kilenckor, miután már megbeszélte a  napi feladatokat a tiszttartójával. Egyszer pont bent sertepertéltem a könyvtárban, amikor beszéltek. Olyan dolgokról állapodtak meg, minthogy hány szarvast lehet kilőni aznap, meg hogy ez meg az a traktor elromlott, és hogy gond van az egyik új segédmunkással.
Tudtam tehát, hogy ha kilenc óra húsz körül érkezem, Mackintosh gyomra tele lesz a finom, ropogós szalonnával és a fürjtojással, a kedve sokkal, de sokkal rózsásabb lesz, és az ideje is fogytán, hogy újra legorombítson - hisz fél tízkor normális esetben még nem nyúl semmiféle serhez-, ráadásul délelőtt, valamilyen úri, mondvacsinált indokkal mindig útnak indul.

- Áh, a magyar lány! - kiáltott fel jókedvűen, mikor meglátott. Aztán feltápászkodott a foteljéből, arrébb tolta az újságot és magához intett. - Jöjjön, Kate!
Oda slattyogtam. Út közben már kigondoltam, hogy mivel védekezem, ha ki akar rúgni, mondhatnám például, hogy megkóstoltam a gesztenye sört, amihez nem voltam hozzá szokva, vagy más hasonló dolgokat. De ahogy ott állt, csípőre tett kézzel, frissen borotválkozva, ropogós fehér ingben, valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy magyarázkodjam.
- Jól van? - kérdezte, miközben tapsolt egyet, és felugrottak a vadászkopók. - Sápadtnak tűnik.
- Igen - válaszoltam nagy nehezen.
- Nos, amit mutatni akarok magának - karolta át barátságosan a vállam-, az ott van az ajtón túl.
Egy apró fülkére mutatott, amit eddig észre sem vettem. Ajtaja belesimult a fehér falba, valószínű ezelőtt valamelyik régi szőnyeg takarhatta, amit a múlt héten vettünk le. A fülke ajtaja könnyen nyílt. Keskeny átjáró nyílt belőle, egy jobb kanyar, aztán egy balra forduló- három, négy méter az egész. Amint kiléptünk egy sötét kazettás terembe jutottunk, ahol pár gyertya égett. Az ablakok spalettái be voltak hajtva, látszódott, hogy csak nagyon ritka vendég itt a természetes fény. A terem tetején fafaragványok, bennük festmények, oldalt észak felől hatalmas, régi, a szélein elfeketedett tükör. A terem másik három oldalát a sötét fakazetták borították, telis-tele régi portrékkal.
- Hagy mutassam be Önnek a családom! - hajolt meg Mackintosh újra.
Eltátottam a számat. Annyi arc bámult rám: pöffeszkedő parókás urak és vidám vadász puskát szorongató gyerekek; kutyák gazdájuk lába mellett, gyönyörű és kevésbé kellemes dámák, fekete főkötős özvegyek. Voltak családi képek: az egész család körbeállta a királyi trónushoz hasonlatos fotelban pöffeszkedő családatyát, és voltak olyan csatajelenetek, amiben Bonnie Prince Charlie-t ábrázolták, ahogy körbeállják a skót klánok. A képek többségét nem csodálhattam meg teljesen, egy részüket nem is világította meg a gyertyafény, csak elképzelhettem, ki kukucskál a sötét sarokból rám, talán egy szerelmes lány, vagy egy tartános fiatal fiú.
- Ez csodálatos - mondtam, miközben körbeforogtam. - Ez annyira gyönyörű.
- Jöjjön, csak, ne álljon ott középen - mosolygott Mackintosh. - Ő itt, - mutatott egy átlagosnál nagyobb orrú parókás férfire-, ő az üknagyapám. Kivégezték, mert kapcsolatba hozták a jakobita felkeléssel. Ő, itt kettővel mellette - mutatott egy gyönyörű kék ruhás lányra-, hozzá ment a szerelméhez.
- Milyen romantikus.
- Tiltott szerelem volt. Akkoriban nem tűrték el, hogy egy Mackintosh az angolokkal keveredjen. A saját családja üldözte el.
- De gondolom, ott volt a fiú.
Mackintosh megrázta a fejét. - Az angolnak nem kellett, miután megtudta, hogy kitagadta a családja. Nem sokára az országút szajhája lett.
- Ő, mint látja, Bonnie Prince Charlie, még Culloden előtt.
- Milyen szép csatos cipője volt - álmélkodtam el a csipkés lábbelit látva.
- A halálba vezetett több ezer skótot, többek között őket itt - mutatott egy hosszú képre, ahol egymást érték a piros kockás tartánok. - Ez itt Duncan Hollyrod, az egyik nagybácsim. Tíz gyereket hagyott magára az éhínségben. Mellett Arthur Mackelister az öccsével McIwoy-jal. Az angolok felégették a birtokukat, ha nem végezték volna ki őket, mind éhen halnak. Mellettük családunk híres kéme, Dunagen, négy napig kínozták a vásártéren.
Tovább akart húzni, de megálltam. - Mit akar ezzel az egésszel?
MackIntosh lassan megfordult, és komoran rám nézett: - A skót történelem nem tündérmese, amit pár szalaggal kicsinosíthat. Nyugtalan nép vagyunk. Büszkék arra, ami a múltban volt. Mi nem takarjuk be a történelmet egy szépen hímzett takaróval. Azt kérdezi, miért nem hívok vidám nézősereget ide? Mi nem ilyen népek vagyunk. Nem élünk a kirakatban, inkább megőrizzük az értékeinket.
Hallgattam. Úgy éreztem vádlón bámultak rám a festmények.
- Talán ők is ki akarnak jutni a fényre - mutattam körbe. - Hisz akik itt vannak, azokra az emberekre mindenki büszke lenne, életüket, férjüket, birtokukat adták az elveikért.
- Megnézheti a kiállítást  a Scottish Múzeumban vagy Cullodennél, Kate. A családi emlékeket igyekszünk megőrizni.
Igyekszünk, így mondta. Már megint nem Ewan Mackintosh beszélt, hanem az egész klán képviselője.
- Rendben, megértem - motyogtam. - De akkor is, a karácsonyt nem megünnepelni...
- Ki mondta magának, hogy nem ünneplem meg?
- Pár óra múlva szenteste és nem látok semmilyen jelt arra, hogy megváltozzon.
Macintosh felnevetett. - Az őseim magát -ahogy mifelénk mondják-, már rég kipenderítették volna. Na jöjjön, mutatok magának még valamit...

Kinyitott egy ajtót, ami egy használatlan, hűvös szárnyra nyílott. A folyosót belepte a por, minden szürkének tűnt, még a lélegzetem is, ahogy a tenyerembe huhogtam, hogy felmelegítsem.
- Ne ijedjen meg - mormogta, majd kinyitott egy kis oldal ajtót, ahonnan egy sötét, huzatos járat nyílt. Lépcső vezetett lefelé, de a légmozgásból éreztem, hogy a járat még lejjebb vezet.
- Oda én be nem teszem a lábam - magyaráztam lefelé mutatva.
- Pedig teljesen odáig lenne, ha meglátná, hová vezet.
Óvatosan lefelé lépkedtem. - Jól látom, fáklyák?
Macintosh megrándította széles vállát. - Olyan húsz méter a föld alatt az út. Gondoltam jobban tetszik majd magának a drámai hatással.
- Na de, miért nem megyünk a föld felett? - kérdeztem a teljesen odaillő kérdést.
A vár ura kacsintott. - Mert így romantikusabb, Kate.

Azzal begyújtott egy fáklyát, és maga után húzott. Nem akarok senkit sem untatni, hogy mennyire is féltem abban a járatban. A falai stabilnak tűntek, a magassága elegendő arra, hogy egy Mackintosh-féle két méter magas férfi csak kicsit görnyedjen össze, az oldala simára döngölt sár. Nem tudtam, hová megyünk, egészen úgy éreztem, hogy összenyom a történelem, hogy utánunk kutatnak az angolok, s hogy az ősök ott, a kazettás teremben, most rajtam nevetnek. Aztán egyszer csak tisztább lett a levegő, Mackintosh megállt, és kilökött egy ajtót...

 Apró kápolnába érkeztünk, valószínűleg abba, ami ott áll a dombon a kastély mellett. Az oltáron gyertyák égtek, apró mécsesek lángja pislákolt a szürke, évszázados kőfalakon. Az oltár mellett pedig egy karácsonyfa, rajta csupa régi üvegdíszek, olyanokból, amik már megfeketedtek, amik magukon hordozzák az idő nyomát. Voltak apró gömbök, gyöngyből fűzött karikák, almák és szalmabábuk, minden olyan volt, mint amilyen a régmúlt időkben lehetett.
- Nahát! - A megkönnyebbüléstől majdnem felnevettem.
- Mifelénk úgy mondják, a családi kápolnában tiszteld meg az ősöket. Úgy gondolom, tartozik egy bocsánat kéréssel.
- Karácsony van - mosolyogtam. - Ilyenkor nem illik haragot tartani.
Leültünk az egyik kőpadra. - De örülök, hogy elhozott.
- Még akkor is, ha az alagútban reszketett, mint a kocsonya?
- Főleg azért.
Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett, amikor Mackintosh megszólalt:
- Tudom, nem úgy tervezte a karácsonyt, hogy itt tölti nálam...
Megdermedtem.
- De holnap lesz egy kisebb összejövetel, ahol elkelne a segítség - folytatta.
- Arra kér, hogy holnap, amikor mindenki a barátaival mulat, szolgáljak fel?
Mackintosh cseppet sem vágott bűnbánó arcot, úgy tűnt, mintha inkább mosolyogna.
- Igen arra.
- Rendben van - vágtam rá azonnal.

Aztán, szerencsére már a friss levegőn, lesétáltunk a kúriához, én pedig picit álmélkodva elindultam az autóval. Visszafelé az út már cseppet sem tűnt unalmasnak, s hiába esett az eső, a bárányok úgy pettyezték a tájat, mintha az lenne a világ legegyértelműbb és legvidámabb dolga. 

Honvágyam lett, elénekeltem hát nekik pár pásztoros dalunkat.

Read more...

Színezd újra

 2015. december 23., szerda

Elsötétedett az egész ház. A klánok tagjai rögtön az estebéd után elmentek; a felszolgálókkal valamint a kisegítő személyzettel az imént hagyta el a parkot a kisbusz. Értem Luca jött: tíz órára beszéltük meg a találkozót, s mivel volt még fél órám, gondoltam nézelődöm kicsit a kandallótűzben otthonossá váló kúria nagytermében.
Gondolatban kiszíneztem a termeket. Képzeletben komlófüzért aggattam minden korlátra, hatalmas piros masnis magyalkoszorút függesztettem a kandalló fölé. A hatalmas szalonban akár három fa is elférhetne úgy, hogy ne zavarjon senkit, de ismerve Mackintosh riadalmát mindentől, ami karácsonyi, inkább csak egy fenyőt helyeztem el a kedvenc fotelja mögé, a bal sarokba. Ideális lenne a kandalló tüze mellől nézegetni, miközben az elnyűtt fotelokban pihennének a vendégek forralt bort kortyolgatva...
 A fenyőkre fehér égősor kerülne, klasszikus arany-piros - tőlem akár Mackintosh kockás- gömbökkel, masnikkal, magyallal, régi, madaras díszekkel. Nem igazán tennék több díszt a nagyterembe, méláztam elgondolkozva, aztán kipillantottam a parkra és az erdőre.

A parkba mécseseket tennék, talán pár izzósort is, a bejárattal szemközti bokrokra. Ja és hatalmas bogyókkal teli vendégváró koszorút az ajtóra. Egy kis fagyöngyöt ide, egy kis fagyöngyöt oda. Biztos találnék pár dobozt, a régi nagy lámpásokkal és díszekkel...

- Kate!
Úgy pördültem meg, mintha kísértetet láttam volna. Mackintosh az ajtóban állt, zsebre dugott kézzel- szerencsére lecserélte a kiltjét és felhúzta a nadrágját. Az első gondolatom az volt, hogy vajon miért szólít mindig a keresztnevemen. A második pedig az, hogy valószínű, azért, mert nem létezett a világon még angol- nemhogy skót-, aki értelmesen ki tudta volna mondani a nevemet. Voltam már chair, azaz szék is, meg cheer,  de a leggyakoribb változata külhonban vidám családi nevemnek ( lásd a bemutatkozót - na jó segítek: Csíz ) , szóval a leggyakoribb és legkevésbé hízelgő névváltozat a Cheese, azaz sajt volt. Így inkább voltam Kate, mint Miss Sajtos.
Szóval ott állt Mackintosh, én meg mint egy besurranó, épp álmodoztam a kandalló fényében.
- Sajnálom, uram - mondtam, kiélvezve, hogy megint " Sir"-nek nevezhetem, amitől egyébként mindig olyan dühös lesz, mint egy robbanásra kész bika. ( Ha belegondolok ez a jelző túlzás némiképpen. ) - Én csak arra várok, hogy értem jöjjenek- magyaráztam, immár magabiztosan.
- Remek - válaszolt, hozzá képest túlságosan is kedvesen. Közelebb léptem, elvégre nincs félnivalóm, és megállapítottam, hogy eleget ivott ahhoz, hogy azt mondhassam, sokat ivott. Persze nem volt részeg, egyenesen állt mint a cövek, de eltűntek a ráncok a szája körül, és előbújtak a nevető kis szarkalábak a szeme sarkában.
- Tudja, gyönyörűvé tehetnének ezt a helyet...- próbálkoztam.
- Állj, állj, kicsi szobalány.
( Mit nem mond!!!.) Kicsit felhúztam az orrom.
- Gondolom, mindennek meglenne a helye - magyarázta mély hangján. - Egy kis masni ide, egy kis girland oda, neont a fákra, karácsonyfát minden sarokba, gyertyát az asztalra - itt egészen közel hajolt- ne higgye, hogy nem vettem észre- aztán újra kiegyenesedett-, de tudja ez itt az én otthonom. Ez volt a szüleim otthona és az ő szüleiké, egészen az ük-ük nagyapámig. Gondolja, szívesen csinálok az életünkből kirakatot, csak mert ide tévedt hozzám egy kirakatrendező?

- Nem kell ennyire sarkítania.  Én nem azt mondtam, hogy miattam kell megtenni, és még azt sem, hogy legyenek mindenütt neon fények. De ez a hely gyönyörű és csak a kastély egyik szárnyát használja. A másik itt van kihasználatlanul. Amikor felvettek úgy hittem, felkészítjük a kastélyt a karácsonyi szezonra. Nem bűn, ha az ember arra gondol, mennyivel gyönyörűbb lenne ez a hely egy kis segítséggel.
(Oh, annyira büszke voltam magamra. Egy többszörösen összetett mondat, ráadásul krízis helyzetben, és megítélésem szerint nem vétettem egyetlen egy nyelvtani hibát sem! )
- Tudja, maga nincs itt egy hónapja sem, de már most fel akarja forgatni a világomat.
 - Ez nem igaz! Nekem eszembe sem jutott.
- A maga kis romantikus elképzeléseihez nyilván passzolna - folytatta, mintha nem is hallana meg. -  Láttam, ahogy szájtátva bámulta, ahogy a klánok énekeltek, ne is tagadja, majdnem megkönnyezte, hogy milyen szentimentális banda vagyunk.
- Ne mondjon ilyet! - A francba, valóban így volt. - Maga mindenben csak a rosszat látja. Én csak felkínáltam egy opciót!
( Ajjaj. Először is bocsánat a sok kommentárért, és azért is, hogy itt most leállítom a jelenetet, de tessék elképzelni Mackintosht úgy, mint aki roppant módon élvezi, hogy kötözködhet és közben gonosz farkasként vigyorog rám.  De hogy visszatérjek gondolatbeli " pause " gombomra, ez vagyok én, folyton félreérthető párbeszédekbe keveredek. " Kielégítőnek tartja a szolgáltatást?" Hát melyik nő beszél így? " Felkínáltam egy opciót?" Komolyan, nem ismerem magam, ki ez a nő??? )
Szóval kimondtam azt a bizonyos mondatot, amire Mackintosh arca kissé megvonaglott, de uralkodott magán.
 - Tudja mit? - kérdezte. - Nem szoktam ilyet tenni, de jöjjön vissza holnap, és mutatok magának valamit.
- Öhm - ez volt a válaszom, amire váruram és munkáltatóm bólintott.
Aztán Luca hangját hallottam, ahogy magyarul azt kérdezi: - Van itt valaki? Kata?
- Úgy hallom, megérkezett a fuvarja.
Én is bólintottam, és ott hagytam Mackintosht a kandalló előtt.

Mi lesz itt holnap?

Read more...

Karácsonyi felvonulás

 Körülbelül száz, százhúsz skót gyülekezett december 23. napján Heart Hollow nappalijában. Körbe állták a hatalmas kandallót, és ősöreg térképeket bámultak, amikre apró kis szegecsekkel zászlókat szúrtak. Bár én a kandalló tisztításra voltam beosztva, annyira izgatott voltam az esemény miatt, hogy szélvész gyorsasággal elvégeztem a feladatomat, és önként jelentkeztem a konyhai kisegítői munkákra is, példának okán olyan sós rágcsákat osztogattam, amikbe bacont és sült hagymát töltöttek, aztán nyakon öntötték valamilyen juhsajtos, húsos mártással, a tésztát összefonták, mint valamilyen gubancos hajfonatot, majd a méteres foncsikokat húsz centis kis fonatkákra szabdalták.
A skót férfiak hadi tanácskozást tartottak. A nappali megtelt piros kiltekkel, izmos vádlikkal és már messze, a fél méteres, vastag falakon túl is hallatszott az izgatott mormogás, ahogy újra megtárgyalták az egyik háromszáz évvel ezelőtt elvesztett csatát. Úgy tűnt a piros kiltesek tábora két csapatra szakadt. 
Ahogy beléptem, pár pillantás rám- pontosabban a rágcsás tálcáimra tévedt, de nem volt ott semmilyen erő, ami elhúzhatta volna őket a sötét történelem térképre rajzolt mocsarától. Pontosan egy mocsártól, amit ha jól hallottam a régiek rossz oldalról kerültek meg. A hangokból ítélve senki nem értette, hogy Hollyrodnál miért ezt az utat választották.
- Ümmfff, én úgy gondolom az angolok csapdát állítottak- mondta MacKelister, aki a kevés kék kiltes skótot képviselte, azok természetesen egyetértően mormogtak.
- Az angolok elkapták az asszonyainkat és meggyalázták, túszként tartották őket - kiáltott fel egy roskatag ősz szakállú apóka, egy dudát tartva a kezében. 
Önkéntelenül is megborzongtam, s megpróbáltam minél hamarabb átvágni az egyre mérgesebb férfitömegen. A szoba túloldalán már ott álltak a felvonuláshoz használt zászlók, többségük a Mackintosh-féle címert viselte, - ami megint csak vörös volt és kockás, egy nagy szarvassal az elején- , ott voltak a kék címeres zászlók, és leghátul észrevettem megbújva két zöld színű zászlót is.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy megállnak-e a csata elemzésében a térképnél, vagy netalán eljátsszák-e az egész ütközetet. Jurij lökte meg a vállam szolidan, kezében egy nagy kancsó sörrel, mögötte az egyik skót lány kávét tartott. Fel kellett készülni mindenféle igényre.

A vendégek egyszer csak abbahagyták a diskurálást, szinte vezényszóra felálltak, és koccintottak a dicső ősök emlékére. Aztán elénekeltek egy szomorú balladát. Imádom a skót duda hangját, a mormogó skót hangokat, az öregebbek tekintetében a büszke könnyeket, ahogy kihúzva vállukat elképzelik egy rég elmúlt csata jeleneteit. Ott álltam a sarokban, és olyan képek szöktek elém, mintha ott állnék a csatamezőn én is. Addig a pillanatig, amíg Jurij a fülembe nem sziszegett:
- Indulás - mondta. - Minket ide nem hívtak meg.
Nem értettem egyet. De ahogy körbenéztem, és tekintetem összeakadt munkáltatóm szemöldökráncolásával, feladtam a reményt, hogy egyszer én is ebbe a zárt, titokzatos körbe tartozzak. Csak a múlt egy szelete ért el hozzám, de ezek a felföldiek itt, úgy tengetik a hétköznapjaikat, hogy fél lábbal a történelemben élnek. Megtöltik a régi kastélyokat, vagy ha  nem ott laknak, hát visszatérnek oda, szabadidejükben stratégiákat gyártanak, amivel valaha csatát nyerhettek volna, őrzik a legapróbb emlékét is annak, hogy függetlenek, erősek és bátrak voltak.
Amikor elindultak katonás sorban, a skót duda és dob hangjaira lépdelve egyenesen a falu felé, úgy integettem a gyerekekkel, mintha ők valóban csatába indultak volna.

Később eleredt az eső, a Macintoshok, Mackelisterek és a többi klán tagjai ázott verébként, morcosan trappoltak visszafelé. Amint beértek a házba és elhangzott pár ősrégi szitok, rögtön előkerültek a váltó ruhák- megint csak kiltek, de már nem olyan díszesek, mint a felvonulásra használtak. Begyújtottuk a nagyterem mindhárom kandallóját, aztán amíg elkészült az estebéd, hallgattuk, ahogy már jobb kedvűen ugratják egymást és énekelnek. Nem tudtam megállni, a vacsora asztal közepére egy adventi koszorút tettem, és meggyújtottam a gyertyáit. Mellé két-két kosár szép piros almát helyeztem, köréjük egy-egy magyalkoszorút. A skót férfiak nagy robajjal vetették magukat a csülkökre és a hagyományos skót krumpli levesre. A gyertyát senki sem fújta el. Amikor mindet megették, sült almás kalácsokat szolgáltunk fel. Alig mertem Mackintoshra nézni, amikor elé toltam az egyik kalácsos kosarat. Aztán kifele menet hallottam, ahogy az egyik klántag elkezd dúdolni egy karácsonyi éneket, és földbe gyökerezett a lábam, annyira gyönyörű volt. Jurij mosolyogva csóválta a fejét.
 -  Ez az ő ünnepük - motyogta, és átkarolt.
De én nem tudtam megállni, egész álló este csak mosolyogtam és mosolyogtam. Még akkor is, amikor száztizenkilenc tányért mostam el harmadmagammal.

Read more...

A templom, a hegedű és az illatos sütemény titka

 2015. december 20., vasárnap

Voltunk karácsonyi kórust hallgatni egy elég nagy templomban. Ez csak azért fura, mert a környékünkön minden templom kicsi, és ahogy Luca mondaná minimum "középkori", viszont ez egy felújított tégla-templom volt, széles karzattal, a szent családot ábrázoló aranyozott mozaikokkal és spotlámpákkal. Mit mondhatnék, a modern bekúszott az óvilágba.
A kórus maga talán huszonöt-harminc tagú lehetett, főképp gyerekekből állt és egyházi dalokat énekelt. Semmi Last Christmas :)- na jó, csak viccelek, George Michael nem hiányzott egy cseppet sem.
Furák ezek a skótok, annyira rajonganak a klánvezérekért, mintha még ma is naponta harcra kelnének a vezérükkel, hogy megoltalmazzák a családot. A család itt nemcsak azt jelenti, mint nálunk, a családtagokat olyan erős kötelékek kötik össze, amit sokszor híres történelmi csatákhoz kötnek, és a mai nap a bizonyítéka annak, hogy vannak szövetségek, amiket még a büszkeségükkel sem szakíthatnak szét. A Mackintoshok és a MacKeltarok megbékéltek. Nem tudjuk hogy, de annyi bizonyos, hogy Mackintosh megborotválkozott!, és hirtelen nyájas lett.  Jurij szerint lehet, hogy csak pár napig tart, de béke van.
Holnap a helyi klánok tagjai körbe járják a várost, aztán a Heart Hollow-ban vacsoráznak. Nagy lesz a nyüzsgés, persze megint korán kelek... 

Kezdetét vette ugyanakkor a Mackinthos elleni hadjárat. Megszereztük a mobilja számát, így mostantól minden nap kap egy üzenetet, miszerint " pszt!, már csak öt nap, és itt a karácsony!" , christmas is cominggg, stb, stb. Láttam, amikor megkapta az első üzenetet. Majd kiguvadt a szeme, nem győzött csodálkozni. Én meg persze csak szolidan pont ott tisztogattam az ezüstöt, és természetesen ott volt az arcomon az a sunyi mosoly! Jurij, jelenleg azon van, hogy rávegye a vár urát arra, hogy szerezzen be még egy karácsonyfát. Állítólag az ügy jól halad- a fekete bárányt átadták béke ajánlatként a Mackeltaroknak pecsenyének-, és azóta Macintosh derűs jókedvében mindent alá ír, még a barátnője elbocsátó szép levelét is, merthogy úgy hírlik, az asszonyka nem viselte jól a főnök hangulatingadozásait. Vagy csak egymást nem viselték jól... Mindenesetre a hölgy elutazott, Mackintosh pedig kommunikatívabb, mint bármikor. Az előbb például benézett hozzánk a konyhába, oda somfordált a hátam mögé, és ezt mondta:

- Kaate! 
Hogy azt a mindenit! Kiejtettem a kezemből az épp megtisztított villát, amit látva Macinthos vigyorogni kezdett.
- Találtam pár illatos aprósüteményt a dolgozószobámban. ( Hallottatok már ilyet, hogy " illatos aprósütemény"? Mindenesetre félelmemben eltátottam a számat. ) - Nincs valami köze ehhez? 
- No! - tiltakoztam, olyan kiejtéssel, amit a hortobágyi betyárok szoktak használni, ha nem indulnak a marhák. 
- Csak ritkán sütök, és akkor is keveset.
Macintosh féloldalas mosolyt villantott, majd annyit mondott: - Kár. 
Kár, hogy ennyire hülye voltam... " Csak ritkán sütök, és akkor is keveset" - micsoda hülye válasz!


 Hogy mi akart ez lenni, azt nem tudom. És bele sem merek gondolni abba, hogy mi lesz, ha megtalálja azt a régi karácsonyi képeslapot, amit a lomtárban találtam, és portörlés közben oda csentem az asztalára...  ( Még a gondolatra is libabőrös lettem. ) De ha jól tudom, az üknagymamája írta. Hát nem klassz ajándékot találtam? Tegnap kaptam Magyarországról egy képeslapot, és olyan honvágyam lett, keblemre öleltem volna az egész világot, csak valaki vissza öleljen. Most is itt van a zsebemben, és ha túl soknak tűnik a tisztogatni való ezüst, vagy túl csúnyán néz rám a kulcsárné asszony, csak kihajtogatom, és olvasgatni kezdem. Szóval mindenképp oda akartam adni ezt a kincset Macinthosnak... Az is lehet, hogy ez lesz a kulcsfegyvere a hadjáratunknak!

Azért, hogy őszinte legyek, kicsit parázom a süteményes akciója miatt. Vajon tud valamit? Túl hangosan énekeltem sepregetés közben? Vagy ami még rosszabb, spicli van a klubban? Apropó klub, Dolgopovnak hegedűje van! A lengyel lányokkal, és az egyik helyi skót lánnyal - akinek különösen tetszenek Dolgopov rémmeséi- megkértük, hogy játsszon majd valamit karácsonykor. És tudjátok mit mondott? Hogy bár ez itt- nézzétek meg a videót- cselló, de karácsony estig begyakorolja a dalt hegedűvel!! 

Én azt mondom, ha kell, lekötözzük Macinthost is, csak hallgassa meg. Biztos gyönyörű lesz!





Read more...

A karácsányvárók klubja hivatalosan is megalakult

 2015. december 19., szombat

- Nem, nem oda mondtam- dörmögött magában Döbrögi, skót nevén Ewan Mackintosh, és arrébb vonszolt egy kitömött szarvast a sarokból. Hihetetlen milyen makacs ez az ember. A karácsonyi előkészületeknek vége, mert kitört a klán háború. Állítólag egy fekete bárány- nem viccelek-, szóval egy ártatlan fekete bárány becammogott a Mackeltarok birtokára, és a gaz szomszédok felismerték Mackintosh billogát a bárányka füle mögött. Óriási patália van, mérges klán követek várakoznak órákig az előcsarnokban, Mackintosh mindenbe beleköt, szerintem több napja még csak nem is borotválkozott, amitől - az egész kiszolgáló személyzet egybehangzó véleménye szerint - elég csinoska szakálla nőtt. 



Jurijt elcsíptem az egyik folyosón, amikor épp, hatalmas nyögések közepette, az ominózus kitömött szarvast cipeltem másod magammal, és az hírlik, hogy a Mackeltarok lemondják a tavaszi skót játékokat. Mackintosh erre természetesen őrjöngésbe kezdett, és - kapaszkodjatok meg- úgy döntött, lemondja az idei karácsonyt!!! Nem lesz karácsony Heart Hollowban! Egyébként sem igyekezett ünnepi hangulatot teremteni ősei fészkében, az ünnepi cicomát csupán egy, az előtérben álló karácsonyfa, és pár- a barátnője által hozott- fényfüzér alkotta. Mackintosh mereven ellenszegül a karácsonyi pompának, esténként Charles Dickenst olvas, és a kandalló tüzénél melengeti fagyos szívét. Kár, hogy ilyen jóképű ez a férfi. A minap is, amikor leszidott, mert rosszul tettem a helyére az egyik kandallórácsot, nem tudtam észrevenni, hogy mennyire markáns vonásai vannak, így elvadultan ráadásul olyan, akár egy középkori kósza lovag - csak sajnos a gonoszabb fajtából.

Viszont, van egy fantasztikus hírem! Lucával értekeztem a konyhán, és arra jutottunk, hogy nem hagyjuk elveszni a karácsonyt! Ott volt Dolgopov is, a görbe hátú, orosz pincér, - aki korábban artista volt egy híres orosz cirkuszi társulatban-, és talált is egy helyet, ahol összegyűlhetnek az ellenállás tagjai. És nem is akármilyen helyet! A kastély padlásán gyűltünk össze!!! Igaz, milyen izgalmas? Kár, hogy a padláson nincs semmi, az egész ki van pucolva, de így legalább lesz helyünk beszélgetni. Körülbelül 12-en vagyunk, maroknyian, de mind készen arra, hogy ebbe a csodálatos kastélyba belopjuk az ünnepi hangulatot, akkor is, ha Döbrögi, Mackintosh-Grincs nem akarja, de ne legyen Csíz Kata a nevem, ha Heart Hollowban idén nem lesz karácsony kérem szépen!

 Én, mint az ellenállás vezéralakja, felvértezve Luca angyalaival, Dolgopov görbe hátával, a szótlan lengyelekkel és Jurij szakértelmével,  arra jutottam, hogy ha kell, hát magam vezetem rá a vár urát, mit is jelent az ünnep. Még hogy klán háború! Még hogy szakállas várurak! Még egy kandalló, és én menten ... a Csendes éjbe kezdek, esküszöm,de nyitva lesz az ablak! Na az lesz csak a nyílt hadüzenet.

Kezdetnek csak annyit, hogy megbeszéltem a szobalányokkal, hogy bármerre megy ez a makacs skót, helyezzenek el egy apró karácsonyi süteményt, képeslapot, nyalókát, vagy bármit, amiből nem felejti el, milyen közel is már a karácsony. ( Én is emlékeztetni fogom, akárhová megy! )

Nagyon izgatott vagyok a klub miatt, úgy beszéltük, hogy esténként találkozunk, és haditervet kovácsolunk, de ami még ennél is jobb, hogy énekelni is fogunk majd! Imádok énekelni!

Kellemes készülődést nektek, és jajj a Grincseknek! Találkozunk holnap!


Read more...

Amikor ketten kocsikázunk, MackIntosh meg én...

 2015. december 17., csütörtök

Már tíz perce ülök itt, és nem merek egy betűt sem leírni. És ehhez semmi köze annak, hogy nem a saját notebook-omat használom. Ajjajj. Ajjajjajj...
 Én annyira szerencsétlen vagyok! Attól eltekintve persze, hogy egy csodaszép kastély vendégszobájában ülök, mellettem csodás méretre szabott fatuskók égnek az általam két nappal ezelőtt csodálatosan kitisztított kandallóban. És még a kilátás is annyira gyönyörű, nyögnek gyönyörükben a vastag dér alatt a fák, és bőgnek a szarvasok meghatódottságukban.
( Oké, ez most már hivatalos tény, hogy még mindig kicsit részeg vagyok. )
Hogy hogyan kerültem ide? Ha már belekezdtem, leírom.

Tegnap épp megettem az adventi naptáram aktuális szaloncukrát, és azon ügyködtem, hogy betaláljak az ablak mellől a szemetesbe, amikor Jurij kopogtatott az ajtómon. Jurij gimnazista korában Magyarországon töltött el egy évet, ráadásul abban a gimiben tanult, ahová én nem kerültem be, így már hamar közös témára találtunk- miszerint mennyire felháborítóan keménykalapos iskola a Radnai-, ami kapcsán újabb közös vonásokra lettünk figyelmesek:  a kocka sajt iránti imádatunkra és hogy egyszerre négy habkarikát is fel tudunk húzni az ujjunkra.
Jurij annyit mondott, hogy: - Nosza!
Én meg fátyolos tekintettel pislogtam rá, amiért végre újra hallhatom ezt a szót.
- És hova? - kérdeztem végül.
És ekkor Jurij  mondott valamit oroszul, amit bizony nem értettem meg...

No de egyedül voltam és ráadásul  szabadnap várt rám, gondoltam, bármiről legyen szó, nem veszíthetek. Gyorsan felvettem egy piros pulóvert meg egy farmert, aztán már indultunk is a hóesésben keresztül-kasul az apró kis utcákon. Mondtam már, hogy mennyire imádom ezeket a régi utcácskákat?  Bár, hogy őszinte legyek sötétedés után, mind ugyanolyannak tűnik. A magas kőfalak, a macskaköves utak, régi templomocskák tornyai, ahogy kolompolnak- bár mivel jelenleg nem marhákról van szó, talán így helyesebb: régi templomocska harangja, ahogy tompán kongani kezd a messzi távolból - , és a hópihék zizegése, ez az egész, ennek a részese lenni, mámorító érzés.
Hamar betértünk az egyik fogadó kocsmájába, amit a Részeg kamaráshoz címeztek, és a cégére is egy erősen ingadozó embert ábrázolt, ahogy az fél lábon egyensúlyozott egy szunyókáló vadkan felett.
És akkor elkezdtük tervezni, hogy mit tennénk mi Mackintosh várával. Mézeskalács sütő versenyt rendeznék, minden lépcsőkorlátot befednék komlókoszorúval- ami egyébként önmagában gyönyörű, de én tennék rá bogyókat és pirosra fényesített almákat-, kórus találkozót szerveznék, és bújócskát a gyerekeknek, hatalmas karácsonyi partikat, szánkózást Mackintosh sosem használt szánjain, karácsonyfát mindenhová, és...
Jurijnak is voltak ötletei: de az elfogyasztott puncs mennyiség függvényében sajnos egyre sem emlékszem.
( Amint hazaérek és behúzok neki egyet, meg fogom kérdezni.)

És akkor egyszer csak ott találtam magam a színpadon a mikrofon előtt. Annyira helyénvalónak tűnt, ha már ott vagyok, akkor énekelek is egyet. És ha már énekeltem egyet, és mindenki tapsolt meg viháncolt, talán énekelhetnék még kettőt. Csodás voltam és mint mindig, gyönyörű. ( Csak ironizálok.) Pont amikor ennek az örök érvényű és fantasztikus dalnak a bohém változatát adtam elő, és a két kezem könyörgőre emeltem, miszerint " please have snow"- láttam csak meg, hogy Mackintosh, zord váruram, egyben munkáltatóm a pultnak támaszkodva sört kortyolgat.

Nagyon csalódott voltam, nagyon-nagyon csalódott voltam. Magyar dalokat is énekelni akartam még, - ott van például a Pásztorok, Pásztorok- de innentől nem mertem. Keresni kezdtem Jurijt, mert féltem, hogy lezúgok a lépcsőn erkölcsi támasz nélkül, de sehol nem találtam. És akkor ki jött oda, segítő várúri kezét felém nyújtva? Annyira el voltam ájulva magától a ténytől, hogy értitek, ő segít nekem, hogy még akkor sem jutottam szóhoz, amikor a kocsija felé kísért, és beindította a motort.

Megpróbáltam nagy levegőt venni, de összeszorult a gyomrom. Egy autóban a Grinccsel! Aki annyira skótnak nézett ki profilból, ahogy a borostás állát megvilágította az utcalámpa fénye. Aki komolyzenét! hallgat a rádióban. Ko-moly-zenét. ( Utána kell járnom, hogy vajon karácsonyi oratórium volt-e, mert nem emlékszem rá nagyon. )

 És akkor - sajnos- eszembe jutott, hogy meg akartam beszélni vele pár dolgot. Bele is kezdtem.
- Már szerettem volna mondani Önnek Uram, hogy én tudok angolul beszélni. Felsőfokú nyelvvizsgát szereztem két teljes egész éve. - ( Pontosan így mondtam, szépen és választékosan. Annyi volt a baj, hogy magyarul!!) Mackintosh mosolygott. Én a fejem fogtam.
- Miért kérdezte, hogy tanultam - e kirakatrendezést, ha nem úgy foglalkoztat? ( Ez már angol volt.)
- Csak kíváncsi voltam - magyarázta ő, a skót - skót akcentussal. ( Bár, mint őshonos magyar, nem tudom, mondhatok-e ilyet valakiről.)
- Hát ez remek - megint magyarul. - Tudja, én nem bírok csak poros rézkádakat fényesíteni, egész életemben arra vártam, hogy egy ilyen csodás helyre érjek és nem értem... ( Így visszagondolva, azt kell mondanom, hogy részegen csak magyarul megy a beszélgetés. ) 

Csend. Láttam Macintoshon, hogy megpróbál nem vigyorogni.
- Kérem tegyen ki a következő sarkon.
Mackintosh várúr kitör, és prüszkölve nevetni kezd.
Kinéztem az ablakon, ott haladtunk az erdő kellős közepén.
- Mindjárt a szállásához érünk - mondta ő, még mindig rózsás jókedvében, szokatlan mosollyal.
Kizártnak tartottam, kivéve, ha Heart Hollow faluját nem tágították tízszeresére ki.

Behajtottunk egy régi kapun, és megpillantottam a tornyokat. A madáretetőket meglengette a szél, Mackintosh lakrésze is sötéten tátongott, csak a kulcsárné asszony konyhájában égett a fény.
Hová vitt ez az ember? Miért szálltam be a kocsijába, amikor gyalog haza vánszoroghattam volna. Mackintosh leállította a motort és kiszállt az autóból, majd morcosan utánam nézett. Biztos azt hitte, az a fajta nő vagyok, aki nem hajlandó kiszállni egy járműből addig, amíg valaki ajtót nem nyit neki. Kinyitottam az ajtót, aztán becsaptam, nem foglalkozva a grimaszával, aztán elé álltam, aztán keresztbe fontam a karom, és AZTÁN kijelentettem nagy magabiztosan:
- Izé, én a faluban lakom. ( Természetesen ezt sikerült angolul mondanom. )
Mackintosh úgy nézett rám, mint aki rögtön keresztben lenyel.

Később nagyvonalúan üzent a kulcsárné asszonynak, aki miután megtudta, mi történt, úgy nézett rám, mintha egy személyben lennék egy megszálló angol hadezred, akiket most el kell szállásolnia, miközben a skót klánok a mezőn dideregnek a legnagyobb fagyban. Féltem is, hogy bedug egy sufniba. 

De most itt vagyok, jelenlétemmel megszentségtelenítem az egyik vendégszobát, miközben a kandalló vidám fényeket rajzol a falra, és én azon gondolkodom, hogy hajnali ötkor ellógok innen, és begyalogolok a faluba. Ja és soha többet nem iszom puncsot, plusz nem teszem be a lábam többet a Részeg kamaráshoz címzett fogadóba.Jurij még megkeserüli ezt. De jövőre ígérem jobb lány leszek...


Read more...

Létezik? Létezhet?

 2015. december 10., csütörtök

Egy kamra félhomályában bármit találhat az ember, példának okán fotót egy szürke ruhás nőről, amitől frászt kap. Főleg ha abban a pillanatban, amikor észreveszed, hogy a semmiből ott termett előtted, a huzat leborít egy halom újságot, pont a lábad előtt. ( A lomok között persze ez előfordulhat.) Pont akkor, amikor a vár ura feléd igyekszik, és mikor rémülten sikoltozol, ő sápadtan beront kamrába - ahol a sok lomtól egy embernek alig van helye, nemhogy kettőnek-, az újságokban majdnem felbukik, és éppen megtántorodik annyira, hogy benned kapaszkodjon meg. ( Természetesen a lomok a hibásak.) Bármit találhat az ember egy sötét kis kamrában, mondom, kísértetet, egeret, pókot, kitömött bambikat, kotyogós kávéfőzőt, szánkót, üres utazóládákat, elrejtett emlékeket, antik karácsonyfadíszt, vonzalmat?! ...

1. Hogy lehet, hogy a semmiből ott termett az a kép? A képek nem tűnnek csak úgy fel itt meg ott, főleg nem a régi kacatok legtetején...

2. Hogy lehet az, hogy a térdem annyit gyengélkedik az utóbbi időben?  Talán csak a megerőltetéstől, vagy a félelemtől történt, de tény, hogy miután az a skót belém kapaszkodott, én majdnem a lába elé estem.  Nem akarok sorsszerű fordulatokról álmodozni, olyanokról, hogy megváltozik az életem, és egy meseszép kastélyban fogok élni a zord várurammal, taramm, tararamm... De hát romantikus regényeken nőttem föl.

De, hogy másról is beszéljek,  még nem tudtam elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy mi van ha az a szürke ruhás nő figyel, onnan a képről. Igen, láttam a mozifilmet, és igen, túl nagy a fantáziám. De bárhogy is... Beszélni fogok Mackintosh várúrral, arról, hogy:

1.)  Meggyőzzem, nem vagyok alkalmas régi holmik rendszerezésében és felkutatásában.
2.)  A kastély déli részébe ezentúl nem teszem be a lábam.
3.) Valahogy meggyőzöm arról, hogy van egy felsőfokú angol nyelvvizsgám,tehát nem kell annyira bámulnia amikor megszólalok, és egyébként is normális vagyok, és esetleg még meggyőzöm arról is, hogy nem vagyok szerelmes belé. ( Kivéve, ha feleségül akar venni, mert ha azt tervezi, akkor az vagyok... )

Holnap szabira megyek, már alig várom.  Napok óta ez a menetrend: Jurij  éjjel-nappal dolgozik Mackintosh mellett, Luca a skót barátaival tölti a szabadidejét. Én csokit eszem munka után, és szomorkodom valami miatt. Jó lenne már felpörgetni ezt a karácsonyi hangulatot. Annyit elmondhatok, hogy Mackintoshból nem árad az ünnepi szeretet. Jurij napokig győzködte, hogy tegyen be az előtérbe egy karácsonyfát, aztán láttam, ahogy egy doboz fagyöngyöt a sarokba dob, és kikapcsolta a rádiót is, amikor valami jó kis karácsonyi zene ment. Félek, hogy Mackintosh Grincs valamelyik jóképű alfaja. Létezik? Mostanság arra gondolok, bármi létezhet...

Read more...

Fagy

 2015. december 7., hétfő

Hajnalban keltem, fél ötkor, úgyhogy most csak egy rövid posztra van időm, mielőtt beájulok, de majd holnap pótolok mindent. Reggel alig hittem a szememnek, megérkezett a hideg, a fagy, sőt még hó is hullott az éjjel, ugyan nem sok, de azért elég ahhoz, hogy fehérre fesse a tájat. Örültem neki, de akkor már nem voltam olyan lelkes, amikor fél órán át vártam egy buszra, ami természetesen nem jött, így nem tudtam időben beérni a kastélyparkba. Amikor végre beevickéltem a következő busszal, úgy osontam a kapun át, mintha én lennék a 007-es ügynök. Gyorsan belopóztam a kamrába, ahol a magokat tartjuk, és az ásítozó kulcsárné asszonyt kicselezve magamhoz vettem egy nagy, magvakkal teli vödröt.

Tudjátok van az a fény, ami kékre festi a havat, és minden olyan puhává és tompává válik. Még a lépteim alatt is csak halkan ropogott a vékony hóréteg, mintha félne, hogy felébreszt valakit. Egészen kísérteties látvány volt a kastély az üres, sötét ablakaival, egyedül a konyhában és Mackintosh szárnyában égett a fény. A madarak már éhesek voltak, csattogtak a csőrükkel, csiripeltek, egymással vitatkoztak. (Elkényeztették őket, ha engem kérdeztek.) Fogtam az apró lapátot és elkezdtem beleszórni az etetők talpába a válogatott, mazsolás, mogyorós, napraforgós magkeveréket, és már egészen jó kedvem volt a sok színes fenyőpinty látványától, amikor az egyik etetőnél megsértettem a kezemet. Az a vicc, hogy amíg a zsebkendővel tébláboltam, azaz megpróbáltam úgy rácsavarni a kezemre, hogy dolgozni is tudjak, Mackintosh kinézett az ablakán - legalábbis én úgy sejtem- , és magára dobva egy vízhatlan kabátot meg egy csizmát, átcsörtetett hozzám a szűz havon.
- Jó reggelt - mondta. Ó, az a makacs jó modor. Visszaköszöntem, közben rápillantott a kezemre.
- Ha megsérült, talál kötszert a konyhában.
Bólintottam, ő meg bámult rám egy darabig, mintha nem tudná eldönteni, mit is kezdjen velem. Végül kivette a kezemből a magos vödröt, és a ház irányába mutatott. Szerintem azt hitte, nem értem, mit beszél.
- Meg tudom csinálni, nincs gond! - próbáltam kézzel-lábbal tiltakozni.
Mackintosh csak ennyit válaszolt, miközben a piros sálamat nézte: - Késett.
Szóval ezért jött ki! Hogy megmondja, késtem!!!  
Valószínű, látta, hogy vérig sértett az ál lovagiasságával, mert utána olyan zavarba jött, hogy hirtelen rossz irányba indult el a magos vödörrel, és teljes sebességgel belegázolt az egyik bokorba. Próbáltam nem nevetni, komolyan. De azért később elmondtam otthon a sztorit mindenkinek, és higgyétek el, előszóban ez sokkal jobban hangzott.

De hogy a címről is írjak valamit, itt most nagyon hideg van, pokrócokba bugyolálva ülök a fotelomban, és teát szürcsölök, hogy felmelegítsem az ujjamat. Luca azt mondja, tud szerezni hősugárzót, ami jó lenne, mert nem mi fizetjük a rezsit, és ha már képtelenek normálisan befűteni, akkor így jártak. De ettől függetlenül semmi gondom nincs a háziasszonnyal, aki elszállásolja az idénymunkásokat. Szerintem egyszerűen itt ehhez vannak szokva, bár ki tudja... Holnap lomtárba fogok menni, már annyira várom. Antik karácsonyfa díszeket fogunk keresni az előtérben várakozó csodaszép fenyőfára! Csak azért nem kezdek el helyben ugrálni, mert azt mondják, minden lomtáras kiránduláson részt vesz a várúr. Muszáj lesz pontosnak, fittnek és nagyon segítőkésznek lennem. Fárasztó azért külföldön dolgozni. Hullámokban önt el a honvágy, és egy pillanat alatt náthás lesz az orrom, a szemem meg könnyezni kezd a nem létező parlagfű miatt. De azért kitartok.

UI: megettem a Mikulásom fejét.

Csokoládéban gazdag hetet kívánok nektek!

UI 2.: úgy is ki fogom könyörögni, hogy én díszítsem a fát. Szurkoljatok, hogy sikerüljön!

Read more...

Mikulás

 2015. december 6., vasárnap

Lucával megajándékoztuk egymást egy-egy csoki mikulással. Az enyém hagyományos tortabevonó ízű, piros kabátos, picit behorpadt a feje. Ő mentolos csokisat kapott, mert az a kedvence. (A mentolos csokisnak zöld kabátja van, és olyan gülü szeme, mintha könnyezne a sok mentoltól.) Luca meg is ette gyorsan, hogy ne lássa. :) Én megtartom, honvágyam lett tőle. Kicsit szentimentális hangulatban adtuk át őket a régi mosókonyha ablakülőjében. Nagyon picit -majdnem- elbőgtem magam. 

Odakinn fehérré varázsolta a dér a tájat. Mackintosh előhozatta a madáretetőket, és most minden fán cinkelabdák, meg odúk lógnak. Állítólag felváltva fogjuk etetni őket, aki a soros, annak fél órával hamarabb kell jönnie. Én a mosókonyhát takarítom. Lelki szemeim előtt görnyedt hátú főkötős asszonyok súrolják a padlót, és hálát adok a sorsnak, hogy én ezt csak szórakozásból csinálom. Csillognia kell minden kőnek, bezsírozok minden bútort, és benézek minden repedésbe - mert kincset akarok találni. Az már más kérdés, hogy hogyan fogom átcsempészni a vámon. Egyelőre még nem találtam egyetlen elrejtett medaliont, levelet, titkos térképet. De tudom, hogy ott vannak valahol. 
Tegnap már majdnem végeztem a teremmel, de bejött a kulcsárné asszonyság, és pár helyütt nem találta " perfect"-nek a teljesítményemet. Ma legalább lazíthattam, nem kellett folyton görnyednem, helyette megmostam az ablakokat, elrendeztem a székeket, és megpróbáltam nem észrevenni azt az undorító szagot, amit az évek során a falak magukba szívtak. 

Délután Mackintosh benézett, hogy megy sorom. Kétszer végig szántotta a szobát hatalmas lépteivel, majd megkért arra, hogy zárjam be az ablakot. Aztán szó nélkül eltűnt. Mi üthetett bele? Picit megijedtem, mondtam is Lucának, hogy mi van, ha észrevette a csoki mikulásomat az ablak párkányon ülni? Sokkolhatta a látvány, szerintem még nem is látott ilyet. De Luca szerint egyszerűen csak akar valamit. Próbálom csillapítani a képzeletemet. 1. nem gondolhatok semmi romantikusra 2. nem gondolhatok arra, hogy csodás munkámat látva fizetésemelést kapok. 3. nem gondolhatok arra, hogy sanyarúságomat látva kiemel innen, és a jobbkezévé tesz. 4. gyakorlatilag az lesz a legjobb, ha nem gondolok semmire.


Kérdeztem Dianát, - ő egy kislány a szállásunkon-, hogy látott -e már Mikulást kiltben. Tudományos és kissé lenéző grimaszt vágott, majd kijelentette: az igazi Mikulás szoknyában jár. Ha belegondolok én sosem néztem a köpenye mögé, és teljesen zavarban vagyok, most akkor láttam alatta nadrágot, vagy csak a konzervatív nevelésem képzelte oda?
Holnap én leszek a madárfelelős. Úgyhogy, - ahogyan azt egy Jane Austen regényben mondanák-, most nyugovóra térek.

Read more...

Első munkanapom

 2015. december 4., péntek

Habár takarításra vagyok felvéve, első munkanapom első fele azzal telt, hogy bokrokat nyestem egy hatalmas ollóval- ami nyilván a bokor nyeső olló :). A kastély, amit én Heart Hollownak hívok, -  de tudjátok, titoktartási nyilatkozat!!! - egy hatalmas parkban található, aminek északi oldalán gyakorta találkozni szarvasokkal, amint kimerészkednek az erdőből. Szegénykéimet azért tartják, hogy a vadászatokon legyen vad, értitek. Én mint lelkes állatvédő arra gondoltam, hogy bővítem szikár munkaadóm könyvtárát a Bambival, mert biztos, hogy sosem olvasta. No de a táj, az valami fantasztikus. Van egy kiszáradt fa, ami tele van varjúfészekkel, és olyan hatalmas madarak laknak benne, amiktől már én is félek. Amikor a közelükbe merészkedtünk az egyik szlovák lánnyal, elkezdték csattogtatni a csőrüket, és mély torokhangon lekárogták még a hajunkat is. Mondtam a lánynak, akinek a nagy izgalmak közepette elfelejtettem megkérdezni a nevét, hogy mindent a karácsonyért, de azért ezt még sem. Szóval a park egyik ösvénye kísértetiesen szűk és bokros maradt.
Egészen magába szippantott ez a történelmi, fenségesen büszke hely. Annyira imádom, már most a szívemhez nőtt. Az ablakok imitt-amott kormosak, megosztott üvegcelláik szinte vonzzák a tekintetet, a szürke falakon ott a klánháborúk és angol kizsákmányolás nyoma. Imádom az apró tornyocskákat, és azt, hogy olyan, mintha épp most élt volna túl az épület egy szélvihart, mégis áll, büszkén, egyenesen, mintha csak azt mondaná a támadóknak: ezt nektek! Heart Hollow jelenleg a szívem csücske.

Felsepertük metszés után a két központi utat, és most a melegedőben várjuk, hogy megérkezzenek az ácsok, mert állítólag javításra szorul pár lépcső, és pár ablakkeret. Azt nem tudom, hogy csak bemutató jellegű lesz-e a kastély, vagy lehet majd aludni is benne, de én majd megveszek érte, hogy végre a szobáiban takaríthassak. Azt mondják, kísértete is van, egy szigorú tekintetű, kontyos nevelőnő járja a folyosókat, és néha benéz a tanuló szobákba, minden rendbe van-e. Kicsit libabőrözöm, ha rágondolok.

Készítettem fényképeket is, de mivel szigorú titoktartás van, és ez a Mackintosh pont úgy néz ki, mint aki ezt nagyon szigorúan veszi, nem teszem be őket ide, csupán pár olyan képet publikálok, amit a neten találtam, és amik " szinte lélegzetállítóan hasonlítanak" az eredeti kastélyra. Délután lehet, megint jelentkezek.

Ennyi apró tornyocskánk nincs, de van nekünk is négy, a központi elülső front viszont pont ilyen, - a kiugró boltíves ajtós épületszárnyra gondolok. A hatás majdnem ilyen, csak még kísértetiesebb, vonjátok le tehát oldalt a tornyokat, és tegyetek helyére egyszerűbb homlokzatot. Tudom, hogy nem érthető, de így van. Ha majd találok még hasonlatosabb képet kiposztolom. (Sajnos havunk az nincsen, de még zúzmaránk sem.)

Jajj, majdnem elfelejtettem leírni, hogy míg a bokrot nyestem - egyébként szabad télvíz idején bokrot nyesni?  ugye, hogy nem - , szóval láttam Ewan Mackintosht, amint fekete lován az erdőbe üget, hű vadászkopója pedig ott lihegett a nyomában. Költői kép volt, sajnos nem mertem lefotózni.

Read more...

Jurij szerint nem lehet depis a blog, úgyhogy "beteszek egy vidám képet" rovat következik...

 2015. december 3., csütörtök


Ezen tényleg jót röhögtünk az ebédszünetben. :D Ne haragudjatok.

Read more...

Túl az Óperencián...

Még mindig reszket a kezem, pedig már két órája túl vagyok rajta. A várúrról beszélek. Amikor elképzeltem őt, azt hittem, olyan lesz, mint Liam Neeson a képen: komoly, büszke, igazságos. Mert ilyennek kell lennie, egy igazi várúrnak!

Erre Ewan Mackintosh, fiatal, fekete hajú, barna szemű, farmernadrágot visel kilt helyett, nincs még kardja sem, és nagyon vonzó LENNE, ha nem lenne olyan, mint aki épp most nyelt le fél tucat karót. Ennyire hideg, unott, hűvös és pöffeszkedő férfit még nem hordott hátán a világ, én egészen nagyon úgy gondolom. Jurij szerint- aki már három hónapja dolgozik a kastélyban, és segít Mackintoshnak a vadászatokon - szóval Jurij azt mondja, néha szokott mosolyogni. NÉHA. Biztos akkor, amikor lemészárol pár édesen legelésző bambit a réten...

A könyvtárszobában találkoztunk, és ez az egész mondvacsinált interjú arra volt csak jó, hogy bejutottam a kastély privát használatban álló északi szárnyába. Igaz, csak a könyvtárt tudtam megfigyelni. Mackintosh valamilyen drámai hatást akart elérni azzal, hogy míg ő lábát keresztbe vetve, az önéletrajzomat olvasgatta,  nem szólt semmit. Én a cipőjét bámultam, ami fényes volt, csillogott, és a talpán nem volt se sár, se por, se semmi. Lényegtelen apróság, de engem lenyűgözött. Az én cipőm, hiába tisztogattam a bejáratnál, teljesen elázott, és attól tartottam, egész szemrevaló tócsát hagyok magam mögött.
Amíg a könyvtár ura a harmadik korty teáját is lenyomta, én a polcokra halmozott könyveket bámultam. Nyilván régi generációk gyűjteménye feküdt a  magasban, azok mind bőrkötésűek és vastagok voltak, lentebb pedig egyre színesebbek és egyre változatosabbak. Kiszúrtam pár Shakespeare drámát, és egy Grimm gyűjteményt, amire nagyon fájt a fogam. Ha egyszer beengednek takarítani, az ajtónak támasztom a seprűt, és azt olvasom.
Amint kiterveltem ezt a kalandot,  Mackintosh felpillantott, mintha csak meghallotta volna. Egy ideig jegesen  szemrevételezett, majd elhúzta a száját. Mintha előre tudott volna a pocsolyáról, amit az ajtó küszöbénél hagytam. Szó nélkül a maga előtt terpeszkedő fotelra mutatott, én meg remegő lábakkal letelepedtem. Na jó, hogy őszinte legyek, beleestem a fotelba. Mackintosh úgy tett, mintha nem vette volna észre, de én láttam a szája sarkában egy kis kárörvendő mosolyt.
- Kate - mondta, és én egészen beleborzongtam.
- Yes? - Tessék, ha azt mondta volna, hogy porszívózzak fel a lába alatt, és mossam el a csészéjét, már röpültem is volna. És ez nem normális.
- Az önéletrajzában azt olvasom, kirakatrendezést is tanult - ezt mondta, csak ugye angolul. ( És valóban tanultam kirakatrendezést, de azt nem kell tudnia, hogy esti kurzusban, és a tanfolyam csak egy hónapig tartott.)
- Yes? - kérdeztem bágyadtan.
Bólintott. - Mint tudja, azért vettünk fel új embereket, hogy a Heart Hollowban rendezendő téli rendezvényekre elkészüljünk. Olyan emberekre van szükségem, akik takarítanak, és szükség esetén segítenek a felszolgálásban.
- Yes - mondtam, mint aki transzban ül.
- Biztosan tudja, hogy a kastélyt még nem nyitottuk meg a nagyközönség előtt, ezért sok munka lesz vele. Az első eseményünk a karácsonyi nyitó bál, december 22-én. Addig tudom foglalkoztatni, a továbbiakról majd utána beszélünk.
Csend.
-  Miért emelte ki, hogy kirakatrendezést tanultam? - A remény, a remény, a remény, hogy dekorálhatok valamint, minden dobbanással ott dobbant a szívemben.
Mackintosh belekortyolt a teájába, majd elhúzta a száját, nyilván mert a tea kihűlt.
- Csak érdekes információnak találtam.
-Oh - sóhajtottam.

És most itt ülök, forró csokival a kezemben, és gyűlölöm a skótot, mert összetörte az álmaim. 

Ja, nem mondtam, követ fogok mosni a kulcsárné parancsára, míg valami városi lotyó megfelelő enteriőrt fog kialakítani a lakberendező diplomáját lobogtatva. Szóval ez van gyerekek. Benyomok még egy forró csokit. Még hogy forró csokit! Most fogom magam, és megnézem magamnak, milyen is egy jó kis skót falusi pub.

Read more...

A boa, a rézkád meg az angyal...

 2015. december 2., szerda

 Ma volt az első munkanapom. Stop. Mindjárt rádőlök a billentyűzetre, és itt helyben elalszom. Stop. A skót kastélyok nem is romantikusak. Stop. Hol van a karácsony??? Stop. Egyáltalán beléphetek én a kastélyba egyszer?

Jurij szerint lesz még jobb is, de én nem látok erre sok esélyt. Szobalányként osztottak be, aki jelenleg takarít, és semmi mást nem tehet, csakis amit mondanak neki. ( Mondjuk ezt előre gondolhattam volna.) Ahogy tegnap már említettem, van egy kulcsárné asszonyságunk, nevezzük "nevén",  Margaret Archer, akinek valóban hatalmas kulcscsomó zörög az oldalán, rajta a tíz centis, meg a háromszor akkora -  szerintem fél kilót is nyomó - orbitális kulcsokkal. Margaretet úgy képzeljétek el, mint a régi filmekben az elemi iskolások keményített galléros tanárnőit. Sasorra van, sosem láttam még ilyen hegyes orrot, és vékonyra kiszedett szemöldöke. Ennyit jegyez meg az ember belőle első látásra. Aztán már azt is megtudtam pár perc után, hogy ki nem állhatja az új munkaerőt. Úgy mondta, és nem értettem semmit félre, hogy az új cselédeket - jó itt lehet, a fordítás kicsit önkényes-, be kell törni. Velem például kisúroltatott a mosókonyhában három jókora rézfürdőkádat.  Minek? Kérdezem én, minek? És a kastélyba még most sem léphettem be, csak bámulom a melléképületek ablakából.
Luca szerint próbára tesznek az angyalok. Mondtam már, hogy Luca angyalbolond? Gyerekkorában látott egyet az ágya mellett, azóta mindent elolvas róluk... Azt mondja, nekem is van angyalom, két szárnya van és három szeme. Szerintem nem így néz ki.  Bár valószínű, hogy most az asztal szélén üldögél és csalódottan lóbálja a lábát.

Gyerünk Kata, ilyen hamar ne add fel! Holnap találkozni fogunk a vár urával. A mostani beosztásunk csak ideiglenes, ő - Luca elmondása szerint- meg fog bámulni minket, odahív a tiszttartói asztalához, ahol két perc beszélgetés után- mi a neve?, honnan jött? - megállapítja majd, miben vagyunk a legjobbak. Tisztára mint a Harry Potterben a Teszlek süveg! Majd mantrázok előtte kicsit, hogy nehogy a Mardekárba soroljon.
Persze nagyon izgulok. Ewan Mackintosh állítólag komoly, mufurc ember, aki mindenkitől elvárja a pontosságot és a fegyelmet. Gyűlölöm az ilyen embereket. No de hogy valami jót is mondjak, kaptunk egy új, remek szálláshelyet itt a faluban. Az én szobám a padláson van, szuper a kilátás, pont a falu terére néz az ablak, és egy egészen új ágyat is kaptam, ami csak kicsit nyikorog, amikor ráülök, vagy amikor álmomban forgolódni kezdek. Az előző lakó itt hagyott egy boát. Nem tudom eldönteni, hogy szilveszteri boa vagy karácsonyi girland, de én most karácsonyfa ágat eszkabálok belőle, és az otthonról hozott szaloncukrokat fogom rá akasztgatni. Minden nap egyet ehetek majd meg, így karácsony napjára 24 üres szaloncukros papír fog a tükröm keretén lógni. Adventi naptárból nincs kreatívabb, ugye emberek?

Szaloncukorban gazdag, ám rézkádakban szegény napot kíván

Kata 

Read more...

Figyelem! Itt semmi sem az, aminek látszik...

 2015. december 1., kedd

Morcos vagyok, ezért a máról csak röviden:  TITOKTARTÁSI NYILATKOZATOT írattak alá velünk. Titoktartásit!!! Jurij azt mondja, simán blogoljak mindent le, úgy sem veszik észre. De én, mint mindig parázok. Most is, ahogy itt írom a bejegyzést, már legalább négyszer hátranéztem. Nem láttam sehol senkit. A legnagyobb művészek is beleírják a regényükbe a valóságot, én miért ne írhatnék blogot belőle???
Na mindegy. Úgy döntöttem, hogy megváltoztatom a neveket, meg nem írok helyszínt, és megpróbálok olyan képeket gyűjteni, amik - szinte megszólalásig- hasonlítanak a valósághoz. Ezt be merem vállalni, de azért megnézem, nincs-e valahol poloska a szállásomon. Nem csak a bogárra gondoltam.

A nyilatkozat egyébként három oldalas volt, és úgy kezdődött " fogadom" a végére pedig ezt írták
" Isten engem úgy segéljen". Na tessék, igazi rebellis harcos vagyok.
A kép azért van itt, mert még mindig vacogok, pedig már takaró alatt kuporgok. Nem bírom megszokni az itteni nyirkos hideget. Miközben a kulcsárnőre vártunk - no halljátok, ott még van kulcsárnő! - aki egyébként nem engedett be, mert nem beszéltünk a vár urával, szóval miközben rá vártunk, bekontárkodtam a cselédház - mert ott még ilyenek is vannak! - konyhájába. Épp a karácsonyi puncsról vitáztak, én meg úgy hegyeztem a fülemet, mintha manó lennék.  Sajna nem vagyok az, így nem tudtam meg sok mindent. A lényeg talán annyi, hogy a kövér, rózsaszín kockás kötényes szakácsnő vanília rudat is akar az italba tenni, míg a vadászra emlékeztető, szikár tweet öltönyben vacogó öregember ezt hangosan kikérte magának. Sajnos nem értem a skót akcentust, vagy az is lehet, hogy olykor-olykor valamiféle ősi gael nyelven hadováltak. Minden esetre, nem zavartatták magukat, mikor megláttak, picit eltátották a szájukat, aztán tovább folytatták. Amikor végül kimentem, hallottam, ahogy egyikük becsapta maga mögött az ajtót. Tudnak ám itt is perelni!

Mivel üldözési mániám van mindenféle titoktartási, még egyszer TITOKTARTÁSI szerződés miatt, ezért most nem merek ennél többet írni. Viszont találtam egy puncs receptet, amit a mi szűkös éléskamránkból is el tudok készíteni, mondjuk annyi, hogy a mézet el kell csennem Luca otthonról hozatott túlélőkészletéből, - láttam, kérem, igazi mosolygós arcú maciméze van! Bizony mondom, nehéz lesz a skót üvegesből visszatuszkolni, hogy Luca ne vegye észre - de ha majd igazi boltot látok, ígérem, veszek, és pótolom a hiányt.

Itt a recept, ti is csináljátok meg szerintem, ha  fáztok ...  :)

Mézes-narancsos puncs

Hozzávalók:

0,8 liter almalé
1/2 citrom leve
1/2 narancs leve
4 filter narancstea
3 teáskanál méz
3 karika citrom

Elkészítés:
A tea filtereket leöntjük ½ liter forró, lobogó vízzel, 5 percig ázni hagyjuk, majd kivesszük a filtereket. Az almalét felforrósítjuk!!! - még sosem forrósítottam almalevet - , majd a citrom- és narancslével együtt a teához öntjük. Mézzel édesítjük - MACIMÉÉÉZ!!! - . A citromkarika a díszítésre szolgálhat.
( Én nem fogok citromkarikát beletenni, mert úgy is behúzom egyszerre. )

Kockás takarós, macimézes szép napot mindenkinek! 

Kata

Read more...

Hurrá, itt vagyok!

 2015. november 30., hétfő


Azt mondják, ha Katalin napja kopog, karácsonykor meleg idő lesz. Úgyhogy bízva a magyar népszokásokban otthon hagytam a legmelegebb pulóvereimet.  Alig érkeztem meg a ködös Albionba, majdnem levett a lábamról egy szélroham. De azért szép volt minden - már amit a széllel küszködő esernyőtől láttam- , és ráadásul tetszett az emberek tülekedése, a sok ricsaj, az angol nyelv- ó igen, az angol nyelv a gyengém. Tudjátok, az újdonság és a kaland mindent csillámlóan színessé és fényessé varázsol. Pont olyanná, mint ahogy itt csillog előttem egy vadregényesen mély fürdőkád- de erről inkább majd később...
Miközben a bőröndömet toltam a Heathrowról kifelé menet, tudtam, hogy bármennyire is rosszat mondott az indulásom napján Luca varázsgömbje, nekem sikerülni fog. Luca, a barátnőm, aki ezt a munkát megszervezte nekem, már két éve idekinn él. Ő már félig őshonos, számomra ezalatt a pár nap alatt ez már megkérdőjelezhetetlen tény, amellett az ugyancsak tagadhatatlan tény mellett, hogy ebben az országban én leszek a kinevezett ázott veréb. Van valakinek egy esőkabátja kölcsönbe? Hogy mennyiszer megáztam azalatt a négy nap alatt, mióta itt vagyok! De igazatok van, az ember ilyen esetben magára vessen.
Visszatérve a Luca gömbjére, Luca jósgömbje varázserővel bír. Még oviban kapta, és mióta az óvónővel is megverekedett érte, mindig magánál tartja. Bármilyen kérdésre válaszol, és a lényeg, hogy mindig az igazat mondja. Nekem ez a gaz gömb, miután megráztam, és puszit nyomtam a repedésére ( a legenda szerint ott vágta fejbe vele Luca a gonosz Szilvia nénit), azt a válaszolta a kérdésemre, hogy: nem jött el az idő! ...

(((Itt üzenem neked, Luca, valami nagyon nincs rendben a gömbbel. Karmatisztítás? Füstölés? Locsold le szerintem szentelt vízzel, megártott neki a sok skót whiskey. No de már megint elkanyarodtam, bocsánat, még csak ismerkedem a blogolással.)))

Szóval soha nem fogjátok kitalálni, miért jöttem ide, Skócia N. járásába. Azért jöttem, hogy megmentsem a Karácsonyt! Ettől senki sem tántoríthat el! ( Főleg, hogy olyan busás fizetést kapok érte, és olyan helyen lakhatok, ami minden Austen rajongó vágya. ) Kivéve, hogy Austen nem Skóciáról írt, és hogy a Karácsony megmentése elég üzleties célból vált harci kérdésemmé, DE ez egy modern történet, mint látjátok.

Ki mondhatná el magáról, hogy az lesz a dolga az elkövetkező négy hétben, hogy karácsonyi hangulatúvá tegyen egy ódon, skót kastélyt? Na, na, nem látom a kezeket! :D
Most mennem kell, mert mindjárt indulunk, és végre megláthatom azt a romos, vadregényes, szellemjárta lakot, ahol nem fogok mást csinálni, mint karácsonyfát díszíteni, meg ezüstöt tisztítani, meg követ sikálni, és ha minden olyan vadregényes lesz, mint ez a kád itt a szállásomon, akkor... . :) Arhhhh! Ahogy ígértem, hozok majd képeket. Addig is egy zene, amit most folyton dúdolok:




UI: Luca szerint rettentően szétszórt a fogalmazásom, amivel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogy egyszer biztosan jobb lesz.

Kata
vagyis ahogy Jurij most ordítja a fülembe:  Kaaaate! :)))

Most rohanok!

Read more...

Blog template by simplyfabulousbloggertemplates.com

Back to TOP