Amikor ketten kocsikázunk, MackIntosh meg én...

Már tíz perce ülök itt, és nem merek egy betűt sem leírni. És ehhez semmi köze annak, hogy nem a saját notebook-omat használom. Ajjajj. Ajjajjajj...

 Én annyira szerencsétlen vagyok! Attól eltekintve persze, hogy egy csodaszép kastély vendégszobájában ülök, mellettem csodás méretre szabott fatuskók égnek az általam két nappal ezelőtt csodálatosan kitisztított kandallóban. És még a kilátás is annyira gyönyörű, nyögnek gyönyörükben a vastag dér alatt a fák, és bőgnek a szarvasok meghatódottságukban.

( Oké, ez most már hivatalos tény, hogy még mindig kicsit részeg vagyok. )

Hogy hogyan kerültem ide? Ha már belekezdtem, leírom.

Tegnap épp megettem az adventi naptáram aktuális szaloncukrát, és azon ügyködtem, hogy betaláljak az ablak mellől a szemetesbe, amikor Jurij kopogtatott az ajtómon. Jurij gimnazista korában Magyarországon töltött el egy évet, ráadásul abban a gimiben tanult, ahová én nem kerültem be, így már hamar közös témára találtunk- miszerint mennyire felháborítóan keménykalapos iskola a Radnai-, ami kapcsán újabb közös vonásokra lettünk figyelmesek:  a kocka sajt iránti imádatunkra és hogy egyszerre négy habkarikát is fel tudunk húzni az ujjunkra.

Jurij annyit mondott, hogy: - Nosza!

Én meg fátyolos tekintettel pislogtam rá, amiért végre újra hallhatom ezt a szót.
- És hova? - kérdeztem végül.

És ekkor Jurij  mondott valamit oroszul, amit bizony nem értettem meg...

No de egyedül voltam és ráadásul  szabadnap várt rám, gondoltam, bármiről legyen szó, nem veszíthetek. Gyorsan felvettem egy piros pulóvert meg egy farmert, aztán már indultunk is a hóesésben keresztül-kasul az apró kis utcákon. Mondtam már, hogy mennyire imádom ezeket a régi utcácskákat?  Bár, hogy őszinte legyek sötétedés után, mind ugyanolyannak tűnik. A magas kőfalak, a macskaköves utak, régi templomocskák tornyai, ahogy kolompolnak- bár mivel jelenleg nem marhákról van szó, talán így helyesebb: régi templomocska harangja, ahogy tompán kongani kezd a messzi távolból - , és a hópihék zizegése, ez az egész, ennek a részese lenni, mámorító érzés.

Hamar betértünk az egyik fogadó kocsmájába, amit a Részeg kamaráshoz címeztek, és a cégére is egy erősen ingadozó embert ábrázolt, ahogy az fél lábon egyensúlyozott egy szunyókáló vadkan felett.

És akkor elkezdtük tervezni, hogy mit tennénk mi Mackintosh várával. Mézeskalács sütő versenyt rendeznék, minden lépcsőkorlátot befednék komlókoszorúval- ami egyébként önmagában gyönyörű, de én tennék rá bogyókat és pirosra fényesített almákat-, kórus találkozót szerveznék, és bújócskát a gyerekeknek, hatalmas karácsonyi partikat, szánkózást Mackintosh sosem használt szánjain, karácsonyfát mindenhová, és...

Jurijnak is voltak ötletei: de az elfogyasztott puncs mennyiség függvényében sajnos egyre sem emlékszem.
( Amint hazaérek és behúzok neki egyet, meg fogom kérdezni.)

És akkor egyszer csak ott találtam magam a színpadon a mikrofon előtt. Annyira helyénvalónak tűnt, ha már ott vagyok, akkor énekelek is egyet. És ha már énekeltem egyet, és mindenki tapsolt meg viháncolt, talán énekelhetnék még kettőt. Csodás voltam és mint mindig, gyönyörű. ( Csak ironizálok.) Pont amikor ennek az örök érvényű és fantasztikus dalnak a bohém változatát adtam elő, és a két kezem könyörgőre emeltem, miszerint " please have snow"- láttam csak meg, hogy Mackintosh, zord váruram, egyben munkáltatóm a pultnak támaszkodva sört kortyolgat.

Nagyon csalódott voltam, nagyon-nagyon csalódott voltam. Magyar dalokat is énekelni akartam még, - ott van például a Pásztorok, Pásztorok- de innentől nem mertem. Keresni kezdtem Jurijt, mert féltem, hogy lezúgok a lépcsőn erkölcsi támasz nélkül, de sehol nem találtam. És akkor ki jött oda, segítő várúri kezét felém nyújtva? Annyira el voltam ájulva magától a ténytől, hogy értitek, ő segít nekem, hogy még akkor sem jutottam szóhoz, amikor a kocsija felé kísért, és beindította a motort.

Megpróbáltam nagy levegőt venni, de összeszorult a gyomrom. Egy autóban a Grinccsel! Aki annyira skótnak nézett ki profilból, ahogy a borostás állát megvilágította az utcalámpa fénye. Aki komolyzenét! hallgat a rádióban. Ko-moly-zenét. ( Utána kell járnom, hogy vajon karácsonyi oratórium volt-e, mert nem emlékszem rá nagyon. )

 És akkor - sajnos- eszembe jutott, hogy meg akartam beszélni vele pár dolgot. Bele is kezdtem.

- Már szerettem volna mondani Önnek Uram, hogy én tudok angolul beszélni. Felsőfokú nyelvvizsgát szereztem két teljes egész éve. - ( Pontosan így mondtam, szépen és választékosan. Annyi volt a baj, hogy magyarul!!) Mackintosh mosolygott. Én a fejem fogtam.

- Miért kérdezte, hogy tanultam - e kirakatrendezést, ha nem úgy foglalkoztat? ( Ez már angol volt.)

- Csak kíváncsi voltam - magyarázta ő, a skót - skót akcentussal. ( Bár, mint őshonos magyar, nem tudom, mondhatok-e ilyet valakiről.)

- Hát ez remek - megint magyarul. - Tudja, én nem bírok csak poros rézkádakat fényesíteni, egész életemben arra vártam, hogy egy ilyen csodás helyre érjek és nem értem... ( Így visszagondolva, azt kell mondanom, hogy részegen csak magyarul megy a beszélgetés. ) 

Csend. Láttam Macintoshon, hogy megpróbál nem vigyorogni.

- Kérem tegyen ki a következő sarkon.

Mackintosh várúr kitör, és prüszkölve nevetni kezd.

Kinéztem az ablakon, ott haladtunk az erdő kellős közepén.

- Mindjárt a szállásához érünk - mondta ő, még mindig rózsás jókedvében, szokatlan mosollyal.

Kizártnak tartottam, kivéve, ha Heart Hollow faluját nem tágították tízszeresére ki.

Behajtottunk egy régi kapun, és megpillantottam a tornyokat. A madáretetőket meglengette a szél, Mackintosh lakrésze is sötéten tátongott, csak a kulcsárné asszony konyhájában égett a fény.

Hová vitt ez az ember? Miért szálltam be a kocsijába, amikor gyalog haza vánszoroghattam volna. Mackintosh leállította a motort és kiszállt az autóból, majd morcosan utánam nézett. Biztos azt hitte, az a fajta nő vagyok, aki nem hajlandó kiszállni egy járműből addig, amíg valaki ajtót nem nyit neki. Kinyitottam az ajtót, aztán becsaptam, nem foglalkozva a grimaszával, aztán elé álltam, aztán keresztbe fontam a karom, és AZTÁN kijelentettem nagy magabiztosan:

- Izé, én a faluban lakom. ( Természetesen ezt sikerült angolul mondanom. )

Mackintosh úgy nézett rám, mint aki rögtön keresztben lenyel.

Később nagyvonalúan üzent a kulcsárné asszonynak, aki miután megtudta, mi történt, úgy nézett rám, mintha egy személyben lennék egy megszálló angol hadezred, akiket most el kell szállásolnia, miközben a skót klánok a mezőn dideregnek a legnagyobb fagyban. Féltem is, hogy bedug egy sufniba. 

De most itt vagyok, jelenlétemmel megszentségtelenítem az egyik vendégszobát, miközben a kandalló vidám fényeket rajzol a falra, és én azon gondolkodom, hogy hajnali ötkor ellógok innen, és begyalogolok a faluba. Ja és soha többet nem iszom puncsot, plusz nem teszem be a lábam többet a Részeg kamaráshoz címzett fogadóba.Jurij még megkeserüli ezt. De jövőre ígérem jobb lány leszek...