Túl az Óperencián...

Még mindig reszket a kezem, pedig már két órája túl vagyok rajta. A várúrról beszélek. Amikor elképzeltem őt, azt hittem, olyan lesz, mint Liam Neeson a képen: komoly, büszke, igazságos. Mert ilyennek kell lennie, egy igazi várúrnak!

Erre Ewan Mackintosh, fiatal, fekete hajú, barna szemű, farmernadrágot visel kilt helyett, nincs még kardja sem, és nagyon vonzó LENNE, ha nem lenne olyan, mint aki épp most nyelt le fél tucat karót. Ennyire hideg, unott, hűvös és pöffeszkedő férfit még nem hordott hátán a világ, én egészen nagyon úgy gondolom. Jurij szerint- aki már három hónapja dolgozik a kastélyban, és segít Mackintoshnak a vadászatokon - szóval Jurij azt mondja, néha szokott mosolyogni. NÉHA. Biztos akkor, amikor lemészárol pár édesen legelésző bambit a réten...

A könyvtárszobában találkoztunk, és ez az egész mondvacsinált interjú arra volt csak jó, hogy bejutottam a kastély privát használatban álló északi szárnyába. Igaz, csak a könyvtárt tudtam megfigyelni. Mackintosh valamilyen drámai hatást akart elérni azzal, hogy míg ő lábát keresztbe vetve, az önéletrajzomat olvasgatta,  nem szólt semmit. Én a cipőjét bámultam, ami fényes volt, csillogott, és a talpán nem volt se sár, se por, se semmi. Lényegtelen apróság, de engem lenyűgözött. Az én cipőm, hiába tisztogattam a bejáratnál, teljesen elázott, és attól tartottam, egész szemrevaló tócsát hagyok magam mögött.
Amíg a könyvtár ura a harmadik korty teáját is lenyomta, én a polcokra halmozott könyveket bámultam. Nyilván régi generációk gyűjteménye feküdt a  magasban, azok mind bőrkötésűek és vastagok voltak, lentebb pedig egyre színesebbek és egyre változatosabbak. Kiszúrtam pár Shakespeare drámát, és egy Grimm gyűjteményt, amire nagyon fájt a fogam. Ha egyszer beengednek takarítani, az ajtónak támasztom a seprűt, és azt olvasom.

Amint kiterveltem ezt a kalandot,  Mackintosh felpillantott, mintha csak meghallotta volna. Egy ideig jegesen  szemrevételezett, majd elhúzta a száját. Mintha előre tudott volna a pocsolyáról, amit az ajtó küszöbénél hagytam. Szó nélkül a maga előtt terpeszkedő fotelra mutatott, én meg remegő lábakkal letelepedtem. Na jó, hogy őszinte legyek, beleestem a fotelba. Mackintosh úgy tett, mintha nem vette volna észre, de én láttam a szája sarkában egy kis kárörvendő mosolyt.

- Kate - mondta, és én egészen beleborzongtam.

- Yes? - Tessék, ha azt mondta volna, hogy porszívózzak fel a lába alatt, és mossam el a csészéjét, már röpültem is volna. És ez nem normális.

- Az önéletrajzában azt olvasom, kirakatrendezést is tanult - ezt mondta, csak ugye angolul. ( És valóban tanultam kirakatrendezést, de azt nem kell tudnia, hogy esti kurzusban, és a tanfolyam csak egy hónapig tartott.)

- Yes? - kérdeztem bágyadtan.

Bólintott. - Mint tudja, azért vettünk fel új embereket, hogy a Heart Hollowban rendezendő téli rendezvényekre elkészüljünk. Olyan emberekre van szükségem, akik takarítanak, és szükség esetén segítenek a felszolgálásban.

- Yes - mondtam, mint aki transzban ül.

- Biztosan tudja, hogy a kastélyt még nem nyitottuk meg a nagyközönség előtt, ezért sok munka lesz vele. Az első eseményünk a karácsonyi nyitó bál, december 22-én. Addig tudom foglalkoztatni, a továbbiakról majd utána beszélünk.

Csend.

-  Miért emelte ki, hogy kirakatrendezést tanultam? - A remény, a remény, a remény, hogy dekorálhatok valamint, minden dobbanással ott dobbant a szívemben.

Mackintosh belekortyolt a teájába, majd elhúzta a száját, nyilván mert a tea kihűlt.

- Csak érdekes információnak találtam.

-Oh - sóhajtottam.

És most itt ülök, forró csokival a kezemben, és gyűlölöm a skótot, mert összetörte az álmaim. 

Ja, nem mondtam, követ fogok mosni a kulcsárné parancsára, míg valami városi lotyó megfelelő enteriőrt fog kialakítani a lakberendező diplomáját lobogtatva. Szóval ez van gyerekek. Benyomok még egy forró csokit. Még hogy forró csokit! Most fogom magam, és megnézem magamnak, milyen is egy jó kis skót falusi pub.