Csók

Picit másnapos vagyok, és nem merek arra gondolni, mit is csináltam.

Az van, hogy beszöktünk Mackintosh birtokára, a titokzatos lezárt részre, és Jurij, Luca, meg én elkezdtünk kísértetre vadászni három üveg pezsgő kíséretében!

Az eleje izgalmas volt. Azt mondják, a nevelőnő szelleme legtöbbször az északi folyosón látható, szóval lehuppantunk a folyosó végén álló poros fotelekbe, jól betakaróztunk és kísértet sztorikat meséltünk. Én baromira félek a szellemektől, nagymamám sokat mesélt boszorkányokról, meg mindenféle babonás történetről, hogy eléggé felkészült legyek. Annyira felkészített, hogy nem merek megnézni a tévében egy tizenhatos karikás filmet sem, mert rögtön idegbajt kapok.

Forrás: Pinterest

Szóval ott ültünk, miközben Jurij fagy anyóról mesélt sejtelmes, mord hangon és egyszer csak huzatot éreztem a kezemen. Ott helyben elkezdtem sikoltozni, majd miután Jurij erélyesen rám szólt, hogy fogjam be, mert talán még a főnök meghallhatja, kinyitottam a pezsgőt és elkezdtem éjfél előtt inni.

Jurij nem szólt nekem arról, hogy Mackintosh a kastélyban lesz. Ha tudom, messziről elkerülöm Heart Hollow-t, jelen esetben Mackintosh haragjától jobban félek, mint bármilyen szellemtől.

Szóval ott ültünk és viccelődtünk, hogy susoghatna már az a ruha, amikor megnyikordult valahol a hátunk mögött egy ajtó. Értitek, a nem használt, lezárt szárnyban. Mondtam Jurijnak, hogy iszkiri, én nem maradok egy percet sem. De akkor meg gyávának neveztek. ( Nem mintha nem lett volna vékonyabb a megszokottnál Jurij hangja. )

- Felelsz vagy mersz?

Luca mindig a legalkalmatlanabb időpontokban akar játszani.  Csak ez kellett még. Arra gondoltam, Luca képes lenne olyat kérdezni, amit Jurij nem hallhat, szóval a " mersz"-et választottam.

- Akkor menj és nézd meg, mi nyikorgott.

- Haha- pöffeszkedtem a pezsgővel a kezemben. - Nagyon vicces.

- Nem is vicces - kiáltott fel Luca, mire Jurij hangosan felkacagott.

És akkor kinyílt az ajtó gyerekek.

Luca sikítva elrohant, Jurij tátogott pár pillanatig, aztán utána iszkolt, én meg álltam mint egy szobor. Lefagytam, nem tudtam mozdulni. Az ajtó csak résnyire nyílt ki, először eszembe jutott, hogy talán a huzat vágta ki, de aztán láttam, hogy lassan egyre nagyobbá válik a rés, és ott állt ő. Fekete ruhában, akár egy betörő, kezében egy esernyőt tartva.

- Jézusom! - kiáltottam, miközben a szívemhez kaptam.

- Maga??? - Mackintosh ugyanolyan rémültnek tűnt, mint én. - A frászt hozta rám.

- Még hogy én? Mit csinál maga itt? - Kicsit fura volt ez a kérdés, tekintve, hogy ez az ő háza, amibe én settenkedtem be.

- Hiszen ez az én házam!- mutogatott rám az esernyővel, mint egy betörőre.

Nagyot sóhajtottam: - Tudtam, hogy ezt fogja mondani.

Morcosan méregetni kezdett, és meglátta a kezemben a félig kiürült pezsgős üveget.

 - Nocsak Szilveszterezünk? Inkognitóban?

- Honnan tudtam volna, hogy maga itthon van? Nézze, - próbáltam magyarázkodni- ez csak egy ártatlan tréfa volt.

- A frászt hozták rám, amikor meghallottam a nappaliban a nevetésüket.

Elgondolkoztam. - Ez mikor volt?

- Úgy fél órája.

Kirázott a hideg. - Mackintosh, mi fél órája nem nevettünk.

- Na ne vicceljen.

- Oké, - feleltem óvatosan-, de higgye el, nem viccelek.

Mackintosh egy pillanatig elámult, majd gyorsan bezárta maga mögött az ajtót, aztán a biztonság kedvéért még körbepillantott. - Talán menjünk le melegebb helyre, hogy ezt megvitassuk.

Nem tiltakoztam.

Az óra a háromnegyed tizenkettőt ütötte, miközben még mindig azt hallgattam, hogy mennyire felelőtlen vagyok, és egyáltalán mit is képzelek én, különböző érthetetlen káromkodásokkal fűszerezve. No de mit képzelt ő? Mackintosh annyira ideges volt, hogy szinte kikoptatta a szőnyeget a folyamatos fel - alá járkálásával. A legtöbbször rám sem nézett, hihetetlen szenvedéllyel ontotta a 'soha nem láttam még ilyen idegesítő, kotnyeles nőszemélyt' és társait, és amikor rám pillantott, dühében kitágultak úri orrcimpái és úrias morgással fújtatott egy nagyot. Volt egy olyan sanda érzésem, hogy sokkal inkább dühös arra, hogy láttam gyáván és reszketegen, minthogy illetéktelenül behatoltam szilveszter éjszakáján egy szigorúan lezárt épületrészbe. Úgy tűnik a babonásság nem csak a magyar felmenőim tulajdonsága, van a skótoknál is elég.

- Nem gondoltam volna, hogy hisz a szellemekben - szólaltam hirtelen meg, amitől Mackintosh megbotlott a saját lábában.

- Nem is hiszek - jelentette ki makacsul.

- Akkor mit hitt, mit fog találni fent? - próbáltam provokálni, de csak kedvesen.

- Pár illegális bevándorlót?

- Nem vagyok illegális és még csak igazi bevándorló sem - szűrtem a fogaim között.

- Ha már a babonáknál tartunk - lépett közelebb Mackintosh, miközben az órára nézett, ami épp akkor ütötte az éjfélt.

Ijedten hátraléptem, mert közelről még inkább rémisztőnek tűnt. - Mit akar Mackintosh?

Az arca megkeményedett, és összehúzta a szemét. - Adja ide azt a pezsgőt.

Engedelmeskedtem. Tehet mást is az ember ezzel a skóttal szemben? Bement a konyhába, majd céltudatos arckifejezéssel, amitől mindig olyan regényesen jóvágásúnak tűnik, visszajött két pohár pezsgővel. Én nem akartam inni, Istenemre mondom, úgy éreztem, elég volt már arra a napra, sőt az  elkövetkezendő évre is, de nem mertem ellenkezni.

Mackintosh közelebb jött, kezembe nyomta a pezsgőspoharat, majd egy féloldalas mosoly kíséretében rám kacsintott. 

- Boldog Új Évet, Miss Kate!

- Boldog Új Évet, Mackintosh!

 Azzal koccintottunk egyet.

Aztán, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne,  megcsókoltuk egymást...

Nem tudom eldönteni, hogy hogyan csókolóztunk, formálisan vagy szenvedélyesen, hosszan vagy röviden, mert attól a pillanattól, hogy a szája hozzám ért, én úgy éreztem, a föld felett lebegek és beszippant a ködös múlt, egy régi, régi mese, amit még gyerekkoromban alkottam magamnak, ami biztosan csak azzal végződhetett, hogy boldogan éltek, sőt még azon túl is boldogok voltak. 

- Azért ne higgye, hogy már nem haragszom- mormogta, miközben a nyakamba csókolt, és tudtam, hogy az én történetem, még a régi mesénél is izgalmasabb lesz. 

Feltűntek előttem a közös karácsonyok, romantikus lovas kirándulások az elhagyatott kastélyok között, Mackintosh kiltben, és Mackintosh kilt nélkül... 

- Miss Kate- sóhajtott a fenti úr egy nagyot. - Már megint csak tervezget, fejezze be, de azonnal  - parancsolta, aztán harapott egyet a fülcimpámba megerősítésül. 

Uhh? Szóval hangosan kimondtam volna? 

- Hát jó - nyögtem, azt hiszem, magyarul.

És akkor Mackintosh megfogta a kezem, mint egy dévaj, titokzatos, arisztokrata hős, és olyan helyeket mutatott a kastélyban, amiről még álmodni sem mertem soha...

Forrás: Pinterest

***

Ugyanebben az időben, egy roskatag piros bogárhátú autóban...

- Ezt nem hiszem el, a szürke ruhás hölgy volt az ajtóban- kiabálta Luca -Jurij elmondása szerint hisztérikusan. 

- Alig indult be ez a vacak autó - morogta Jurij- Luca elmondása szerint meglehetősen reszketve. 

- Állj! - sikoltott Luca. - Bárányok! 

És akkor, hirtelen a semmiből elárasztották az utat a hatalmas és félelmetesen morc felföldi juhok. 

- A fenébe! Nem akarnak arrébb menni- morgott Jurij. 

- Jurij, elkezdték nyalni az ajtót! - sikított Luca. 

- Mit csináljunk? 

- Kérd az angyalokat, kérd az angyalokat és elküldik őket! 

- Férfi vagyok, nem kérek segíséget angyaloktól. 

- Hát azt nagyon rosszul teszed. Kata mondd meg neki, hogy ha ennyire elutasító az angyalokkal, órákig itt ülhetünk. 

- Katát kédezed, hiszen Kata...

Csönd. 

Bégetés. 

Szuszogás hangja. 

- Ott felejtettük!!! 

***

Hogy haragszom-e rájuk? Az embernek neheztelnie kell valamiért, hogy bárkire is haragudhasson. Az én gondolataim között viszont csak a legutolsó dolog volt a neheztelés. Amikor ijedten felhívtak, hogy életben vagyok-e még, Mackintosh hivatalos, várúri hangján meggyőzte őket, hogy épségben vagyok, én pedig két perccel később ugyancsak meggyőztem Lucát arról, hogy Mackintosh nem rabolt el, nem kell azonnal a Scotland Yarodot hívni. 

- De biztos, hogy jól vagy? - kérdezte Luca pár bégetés között. 

- Soha jobban - súgtam. 

Aztán Mackintosh kivette a kezemből a telefont, és messze dobta. 

Skót türelmetlenség. Meséltem már róla? Mert az a helyzet, hogy most is szemtanúja vagyok annak, ahogy Mackintosh várúr türlemetlenül a képernyőm elé pöffeszkedik, mondván, hogy ő nem lő Bambira, és majd meglátom, hogy az újévi fácán vadászatban mi is a szép. Csak induljunk már!- morogja. Annyira szexi, szívesen felrónám neki, de nem tehet róla... 

Nincs mit tenni. Vadászatra kell járnom, és meg kell mentenem a fácánokat... Arra gondoltam, hogy beszervezem Jurijt és pár szobalányt a " Mentsük meg az állatokat" klubba. Tarthatnánk gyűléseket a padláson, szigorúan elkerülve a lezárt szárnyat, és készíthetnénk kitűzőket, meg tüntetéseket, és... 

A GALÁD KIKAPCSOLTA A MONITOROMAT. 

.. szóval és egy igazi éden kertet hozhatnánk létre itt Heart Hollowban. Megmutathatnánk a felföldi embereknek, hogy... 

ELMENT. 

Egy napja sem udvarol nekem, és itt hagyott. Mindjárt reklamálni kezdek. Ilyet egyetlen egy romantikus könyvben sem olvastam!

UI: 

Most utána szaladok, kiengesztelem, és véletlenül belegázolok minden bokorba, hogy a fácánok idő előtt elrepüljenek. 

UI 2: 

Sokszor csókol Mindenkit -  a végtelenül boldog-, és hamarosan zord várurával heves - de azért mégsem olyan komoly- vitába keveredő Csíz Kata. 

Nektek is boldog új évet!

Read more...

Ó, szép fenyő! :)

Szóval a karácsony. MackIntosh unszolására - kétszer üzent, hogy el ne felejtsem a vacsorát - este hatkor becsomagoltam " a szép" felszolgálóruhámat, és bízván abban, hogy az éjszaka lehullott fél centi hó később hatalmas méreteket ölt, az évben először felvettem a komor Skót hegyekre vásárolt hótaposómat. Fél óra múlva már egy buszon zötykölődtem, miközben mellettem karácsonyi bulira melegítő fiatalok énekelték a hagyományos skót kocsmadalokat. Olykor besegítettem nekik, ha ismerős volt a dallam.

Aztán lekecmeregtem  Heart Hollow kapujánál, biztosítva az összes buszon lévőt, hogy nem őrültem meg, valóban gyalog fogom megtenni a kúriáig vezető 2 km-es utat.

Hamar átvágtam a sötét fenyvesek között, megkerültem a nagy madáretetős tölgyfákat, s felkaptattam az apró dombocskán, ami elrejti a nézelődők elől  a több mint kétszáz éves, régi falakat.

Egy pillanatra megdermedtem, amikor megláttam a házat. Az ajtó melletti beállón szolid fényfüzér ragyogott, rajta hatalmas koszorú, ugyan nem masnis, de a közepén fehér mécses ragyogott. A ház nyugati szárnya csak úgy ontotta a fényt, a könyvtár üvegablakából rögtön megszámoltam három fenyőt, köröttük emberek, hagyományos ruhákba öltözött nők, és nevető skót kiltes férfiak. Közelebb kerültem és majdnem megbotlottam döbbenetemben. Karácsonyi dalokat énekeltek. Mind. Ha láttatok volna, biztos egy tökéletes O-t formált volna a szám, úgy tátogtam az ablak előtt egyik lábamról a másikra ugrálva, mint egy kisgyerek a játékbolt kirakata előtt. Olyan volt a nappali, akár egy bűbájos karácsonyi képeslap: apró masnis szoknyájukkal körbe szaladgálták a lánykák a karácsonyfákat, a fiúcskák pedig fakardokkal vívtak harcot egymás ellen. MackIntosh a férfi kórusban közepén állt, és azt hittem ott helyben összeesek, ugyanis énekelt. A hangját nem tudtam kivenni a rögtönzött tíztagú baritonban, de ahogy bámultam őket a lobogó kandallótűz előtt, elveszítettem a realitás érzékemet, és egyre közelebb araszoltam az ablakhoz. MackIntosh természetesen rögtön kiszúrt engem. Bólintottunk.

- Mi folyik itt? - kérdeztem Dolgopovot, aki a sofőri feladatokat látta el.

- Ünnepelnek - jelentette ki mogorván, majd lehúzott egy pint gesztenyesört, és elindult a garázsba.

Jurij fagyöngyöt tartva Maggie feje fölé, cuppanóst nyomott a lány arcára, majd következő áldozatként megcélzott engem.

- Jurij, itt van a karácsony! - tátogtam, mert nem jött ki hang a torkomon. Jurij nevetett.

- Mint megtudtam, - próbált a közelembe férkőzni- , ez hagyomány a MackIntoshéknál. A karácsonyi bulira nem készülnek. A Mackelisterek hozták a fákat, a Dunawyak a díszeket. A karácsonyi vacsora is a vendégek ajándéka lesz.

- Na de mikor érkeztek?

- Kora reggel. A konyhában nagy felfordulás volt - mutatott körbe, aztán a fejem fölé kacsintott, természetesen az ajtó felé függesztett fagyöngyre. Épp mikor cuppanós puszit nyomott a számra, érkezett meg MackIntosh, aki meglehetősen spiccesnek tűnt.

- Kate, hát megjött - mondta-,  es milyen jól érzi magát!

- Gondoskodom róla, uram - nevetett Jurij. Aztán gyorsan arrébb szökkent a bolond.

- Láthatja, hogy anélkül ítélkezett rólam, hogy igaza lett volna.

- Maga - mutattam rá vádlón -, abban a hitben hagyott, hogy nem ünnepli az ünnepet!

MackIntosh felnevetett. - Ne higgye, hogy nem szenvedtem a családi hagyományok miatt... Már fiatal koromban sem értettem. Mindenki készülődött, anyám meg folyton csak arról mesélt, hogy várni kell, míg nálunk is kigyúl az ünnepi fény. S tudja mit? Igaza volt. Lehet, hogy a december kicsit komorabb a mindenféle csiricsáré nélkül, de ez a nap, amikor minden régi rokonom idejön, és együtt ünnepelünk, anélkül, hogy bármit is külön csinálnánk, na ezt nevezem én karácsonyi hangulatnak.

- Mennyit mosolyog! - álmélkodtam.

MackIntosh elhúzta a száját: - Ne legyen szentimentális. Amélia néném túl sok gint öntött a puncsba.

Felnevettem. Aztán amikor visszament a vendégeihez, a kulcsárné asszonnyal összeraktuk csinos kupacokba a halomban álló tepsikben pihenő süteményeket, s elkezdtünk felszolgálni. Nem mondom, fárasztó volt, de annyi viccelődést és játékot láttam azon az egy helyen, mint még soha. A mord skótok, mintha újra gyerekek lettek volna, golyókat dobáltak, dartsoztak, kártyáztak, vagy csak kergetőztek a gyerekekkel. Nem mondom, itt-ott előkerült egy-egy régi csata, na meg az elmaradhatatlan, kopott térképek, de hát ezek a MackIntoshok, azok meg a MacKelisterek, ne várjunk tőlük mást.

Lassan közeledett az éjfél felé, a mulatság is lassított a tempón. Gyertyát gyújtottak a fákon, és elhelyezkedve a szőnyegre helyezett párnákon, meg a fotelokban régi skót dalokat kezdtek énekelni. Visszatértek az ősök, egy helyen volt a múlt, a jelen és a jövő.

Könnyekkel küzdve hátráltam ki. Jurij épp akkor tett le egy nagy flaska limonádét és átkarolt.

- Mi a baj, kicsi lány?

- Ho-honvágy- hüppögtem.

- Gyere velem! - súgta titokzatosan.

Térültünk, fordultunk és nem hiszitek el, az egyik legszebb karácsonyi ajándékomat ott kaptam Heart Hollow szívében! Jurij bevezetett a nem használt szárnyakba, természetesen nem volt hajlandó meghallani a tiltakozásomat, majd kinyitott egy ajtót - ami dupla szárnyából adódóan régen biztos szalon lehetett- , és amikor beléptem, elámultam. Egy karácsonyfa, egy kivilágított fa, rajta igazi szaloncukor és habkarika! Alma és szalmadíszek! És angyalok! Ott libegtek Luca papírangyalai, mind a huszonnégy, amiket advent egy-egy napján hajtogatott. És az emberek, szinte az összes barátom és ismerősöm, akik el tudtak szökni Heart Hollowba. Luca és Edina, a másik magyar lány, Jurij és a morcos Dolgopov, ott puncsozott Hans, a norvég fiú egy brazil lánnyal, Ameliával. Ott volt még Maggie O' Smith is, gyanítom, ő találta ezt a tökéletes helyet. ( Csak rá ne jöjjön a kulcsárné asszony. ) Volt egy tál puncsunk, és mindenki kapott pár süteményt, amit nagy valószínűséggel Dolgopov mentett ki, eldugva a garázsban parkoló teherautó rakterének mélyében.

Szerintem énekeltünk vagy egy óra hosszát. Mi, magyarok elénekeltük a Mennyből az angyalt, aztán a Pásztorok pásztorokat, amin simán bőgni kezdtem, majd jöttek a norvég, a brazil, majd a cseh dalok, Jurijék pedig furulyázni kezdtek. Dolgopov természetesen hegedült, sok-sok dalt. Később ahány nemzetiség megjelent, annyiféleképpen énekeltük a Csendes éjt. Aztán csillagszórókat gyújtottunk, és mindenki elcsendesedett, miközben az otthonára gondolt. Még ott ültünk a félhomályban egy fél órát - Dolgopov nem engedte, hogy bármiféle tűzveszély legyen, s mint mondta, fél óra elég a biztonsági jelenlétre. Nem nagyon értettük, de ráhagytuk. Ültünk hát egymás mellett, és beszélgettünk a félhomályban.

Aztán Lucával és Jurijjal karon öltve kiszöktettük a fenyőfát Heart Hollowból. Most is itt áll az albérletünkben, elfoglalva az utat a fürdőszoba felé, de nem bánom. Kicsit féloldalas, és szállítás közben letört pár ága, de annyira gyönyörűségesen szép.

A többiekkel megbeszéltük, hogy a Szilvesztert is együtt töltjük. No de itt jön a kalandvágyunk, fogadjunk, nem találjátok ki, hogy hol. :)

Boldog karácsonyt kívánok gyerekek! Remélem, legalább annyi örömötök volt ebben a pár napban, mint nekem! És tudjátok, az ünnep mosollyal az arcunkon lesz igazán szép! 

Ölel mindenkit, és várja egy bögre forró csokoládéra - ide a padlásszobába- minden kedves olvasót

Csíz Kata

( akinek szerencsére még sem kellett megmentenie a karácsonyt ;) ) 

puszi!

Read more...

Karácsonyi ének

"S ím,eljött az első szellem, mely a múltat idézi, de hahh!, mily rémséges is a múlt!"

Bonnie Prince Charlie by John Pettie

Nem úgy terveztem a karácsony első napját, hogy dolgozni fogok. Bár nem volt egyértelmű, hogy miért is kell visszamennem. Az utak sárosak voltak az esti esőtől, a skót hosszú szőrű bárányok csatakosan és rosszkedvűen bandukoltak a mezsgyék mellett. Bérautóval mentem, amit Jurij szerzett. Fel sem tűnt, Jurij mennyire titokzatos az utóbbi napokban.

Szóval behajtottam Heart Hollow gondosan ápolt parkjába, leállítottam a főbejárat előtt az autót - elvégre Mackintosh várúr hívott meg -, és mivel inába szállt a bátorságom tovább feszíteni a húrt, beslattyogtam az oldalsó, személyzeti bejárón. Kulcsárné asszony helytelenítve bámult rám, majd gyorsan arrébb vonult egy jókora halom frissen vasalt lepedővel.

Mackintosh a szabályszerű dolgok híve. Már az első héten megtanultam, hogy pontban fél nyolckor issza meg a reggeli kávéját, és csak utána reggelizik kilenckor, miután már megbeszélte a  napi feladatokat a tiszttartójával. Egyszer pont bent sertepertéltem a könyvtárban, amikor beszéltek. Olyan dolgokról állapodtak meg, minthogy hány szarvast lehet kilőni aznap, meg hogy ez meg az a traktor elromlott, és hogy gond van az egyik új segédmunkással.

Tudtam tehát, hogy ha kilenc óra húsz körül érkezem, Mackintosh gyomra tele lesz a finom, ropogós szalonnával és a fürjtojással, a kedve sokkal, de sokkal rózsásabb lesz, és az ideje is fogytán, hogy újra legorombítson - hisz fél tízkor normális esetben még nem nyúl semmiféle serhez-, ráadásul délelőtt, valamilyen úri, mondvacsinált indokkal mindig útnak indul.

- Áh, a magyar lány! - kiáltott fel jókedvűen, mikor meglátott. Aztán feltápászkodott a foteljéből, arrébb tolta az újságot és magához intett. - Jöjjön, Kate!

Oda slattyogtam. Út közben már kigondoltam, hogy mivel védekezem, ha ki akar rúgni, mondhatnám például, hogy megkóstoltam a gesztenye sört, amihez nem voltam hozzá szokva, vagy más hasonló dolgokat. De ahogy ott állt, csípőre tett kézzel, frissen borotválkozva, ropogós fehér ingben, valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy magyarázkodjam.

- Jól van? - kérdezte, miközben tapsolt egyet, és felugrottak a vadászkopók. - Sápadtnak tűnik.

- Igen - válaszoltam nagy nehezen.

- Nos, amit mutatni akarok magának - karolta át barátságosan a vállam-, az ott van az ajtón túl.

Egy apró fülkére mutatott, amit eddig észre sem vettem. Ajtaja belesimult a fehér falba, valószínű ezelőtt valamelyik régi szőnyeg takarhatta, amit a múlt héten vettünk le. A fülke ajtaja könnyen nyílt. Keskeny átjáró nyílt belőle, egy jobb kanyar, aztán egy balra forduló- három, négy méter az egész. Amint kiléptünk egy sötét kazettás terembe jutottunk, ahol pár gyertya égett. Az ablakok spalettái be voltak hajtva, látszódott, hogy csak nagyon ritka vendég itt a természetes fény. A terem tetején fafaragványok, bennük festmények, oldalt észak felől hatalmas, régi, a szélein elfeketedett tükör. A terem másik három oldalát a sötét fakazetták borították, telis-tele régi portrékkal.

- Hagy mutassam be Önnek a családom! - hajolt meg Mackintosh újra.

Eltátottam a számat. Annyi arc bámult rám: pöffeszkedő parókás urak és vidám vadász puskát szorongató gyerekek; kutyák gazdájuk lába mellett, gyönyörű és kevésbé kellemes dámák, fekete főkötős özvegyek. Voltak családi képek: az egész család körbeállta a királyi trónushoz hasonlatos fotelban pöffeszkedő családatyát, és voltak olyan csatajelenetek, amiben Bonnie Prince Charlie-t ábrázolták, ahogy körbeállják a skót klánok. A képek többségét nem csodálhattam meg teljesen, egy részüket nem is világította meg a gyertyafény, csak elképzelhettem, ki kukucskál a sötét sarokból rám, talán egy szerelmes lány, vagy egy tartános fiatal fiú.

- Ez csodálatos - mondtam, miközben körbeforogtam. - Ez annyira gyönyörű.

- Jöjjön, csak, ne álljon ott középen - mosolygott Mackintosh. - Ő itt, - mutatott egy átlagosnál nagyobb orrú parókás férfire-, ő az üknagyapám. Kivégezték, mert kapcsolatba hozták a jakobita felkeléssel. Ő, itt kettővel mellette - mutatott egy gyönyörű kék ruhás lányra-, hozzá ment a szerelméhez.

- Milyen romantikus.

- Tiltott szerelem volt. Akkoriban nem tűrték el, hogy egy Mackintosh az angolokkal keveredjen. A saját családja üldözte el.

- De gondolom, ott volt a fiú.

Mackintosh megrázta a fejét. - Az angolnak nem kellett, miután megtudta, hogy kitagadta a családja. Nem sokára az országút szajhája lett.

- Ő, mint látja, Bonnie Prince Charlie, még Culloden előtt.

- Milyen szép csatos cipője volt - álmélkodtam el a csipkés lábbelit látva.

- A halálba vezetett több ezer skótot, többek között őket itt - mutatott egy hosszú képre, ahol egymást érték a piros kockás tartánok. - Ez itt Duncan Hollyrod, az egyik nagybácsim. Tíz gyereket hagyott magára az éhínségben. Mellett Arthur Mackelister az öccsével McIwoy-jal. Az angolok felégették a birtokukat, ha nem végezték volna ki őket, mind éhen halnak. Mellettük családunk híres kéme, Dunagen, négy napig kínozták a vásártéren.

Tovább akart húzni, de megálltam. - Mit akar ezzel az egésszel?

MackIntosh lassan megfordult, és komoran rám nézett: - A skót történelem nem tündérmese, amit pár szalaggal kicsinosíthat. Nyugtalan nép vagyunk. Büszkék arra, ami a múltban volt. Mi nem takarjuk be a történelmet egy szépen hímzett takaróval. Azt kérdezi, miért nem hívok vidám nézősereget ide? Mi nem ilyen népek vagyunk. Nem élünk a kirakatban, inkább megőrizzük az értékeinket.

Hallgattam. Úgy éreztem vádlón bámultak rám a festmények.

- Talán ők is ki akarnak jutni a fényre - mutattam körbe. - Hisz akik itt vannak, azokra az emberekre mindenki büszke lenne, életüket, férjüket, birtokukat adták az elveikért.

- Megnézheti a kiállítást  a Scottish Múzeumban vagy Cullodennél, Kate. A családi emlékeket igyekszünk megőrizni.

Igyekszünk, így mondta. Már megint nem Ewan Mackintosh beszélt, hanem az egész klán képviselője.

- Rendben, megértem - motyogtam. - De akkor is, a karácsonyt nem megünnepelni...

- Ki mondta magának, hogy nem ünneplem meg?

- Pár óra múlva szenteste és nem látok semmilyen jelt arra, hogy megváltozzon.

Macintosh felnevetett. - Az őseim magát -ahogy mifelénk mondják-, már rég kipenderítették volna. Na jöjjön, mutatok magának még valamit...

Kinyitott egy ajtót, ami egy használatlan, hűvös szárnyra nyílott. A folyosót belepte a por, minden szürkének tűnt, még a lélegzetem is, ahogy a tenyerembe huhogtam, hogy felmelegítsem.

- Ne ijedjen meg - mormogta, majd kinyitott egy kis oldal ajtót, ahonnan egy sötét, huzatos járat nyílt. Lépcső vezetett lefelé, de a légmozgásból éreztem, hogy a járat még lejjebb vezet.

- Oda én be nem teszem a lábam - magyaráztam lefelé mutatva.

- Pedig teljesen odáig lenne, ha meglátná, hová vezet.

Óvatosan lefelé lépkedtem. - Jól látom, fáklyák?

Macintosh megrándította széles vállát. - Olyan húsz méter a föld alatt az út. Gondoltam jobban tetszik majd magának a drámai hatással.

- Na de, miért nem megyünk a föld felett? - kérdeztem a teljesen odaillő kérdést.

A vár ura kacsintott. - Mert így romantikusabb, Kate.

Azzal begyújtott egy fáklyát, és maga után húzott. Nem akarok senkit sem untatni, hogy mennyire is féltem abban a járatban. A falai stabilnak tűntek, a magassága elegendő arra, hogy egy Mackintosh-féle két méter magas férfi csak kicsit görnyedjen össze, az oldala simára döngölt sár. Nem tudtam, hová megyünk, egészen úgy éreztem, hogy összenyom a történelem, hogy utánunk kutatnak az angolok, s hogy az ősök ott, a kazettás teremben, most rajtam nevetnek. Aztán egyszer csak tisztább lett a levegő, Mackintosh megállt, és kilökött egy ajtót...

 Apró kápolnába érkeztünk, valószínűleg abba, ami ott áll a dombon a kastély mellett. Az oltáron gyertyák égtek, apró mécsesek lángja pislákolt a szürke, évszázados kőfalakon. Az oltár mellett pedig egy karácsonyfa, rajta csupa régi üvegdíszek, olyanokból, amik már megfeketedtek, amik magukon hordozzák az idő nyomát. Voltak apró gömbök, gyöngyből fűzött karikák, almák és szalmabábuk, minden olyan volt, mint amilyen a régmúlt időkben lehetett.

- Nahát! - A megkönnyebbüléstől majdnem felnevettem.

- Mifelénk úgy mondják, a családi kápolnában tiszteld meg az ősöket. Úgy gondolom, tartozik egy bocsánat kéréssel.

- Karácsony van - mosolyogtam. - Ilyenkor nem illik haragot tartani.

Leültünk az egyik kőpadra. - De örülök, hogy elhozott.

- Még akkor is, ha az alagútban reszketett, mint a kocsonya?

- Főleg azért.

Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett, amikor Mackintosh megszólalt:

- Tudom, nem úgy tervezte a karácsonyt, hogy itt tölti nálam...

Megdermedtem.

- De holnap lesz egy kisebb összejövetel, ahol elkelne a segítség - folytatta.

- Arra kér, hogy holnap, amikor mindenki a barátaival mulat, szolgáljak fel?

Mackintosh cseppet sem vágott bűnbánó arcot, úgy tűnt, mintha inkább mosolyogna.

- Igen arra.

- Rendben van - vágtam rá azonnal.

Aztán, szerencsére már a friss levegőn, lesétáltunk a kúriához, én pedig picit álmélkodva elindultam az autóval. Visszafelé az út már cseppet sem tűnt unalmasnak, s hiába esett az eső, a bárányok úgy pettyezték a tájat, mintha az lenne a világ legegyértelműbb és legvidámabb dolga. 

Honvágyam lett, elénekeltem hát nekik pár pásztoros dalunkat.

Read more...

Színezd újra

Elsötétedett az egész ház. A klánok tagjai rögtön az estebéd után elmentek; a felszolgálókkal valamint a kisegítő személyzettel az imént hagyta el a parkot a kisbusz. Értem Luca jött: tíz órára beszéltük meg a találkozót, s mivel volt még fél órám, gondoltam nézelődöm kicsit a kandallótűzben otthonossá váló kúria nagytermében.

Gondolatban kiszíneztem a termeket. Képzeletben komlófüzért aggattam minden korlátra, hatalmas piros masnis magyalkoszorút függesztettem a kandalló fölé. A hatalmas szalonban akár három fa is elférhetne úgy, hogy ne zavarjon senkit, de ismerve Mackintosh riadalmát mindentől, ami karácsonyi, inkább csak egy fenyőt helyeztem el a kedvenc fotelja mögé, a bal sarokba. Ideális lenne a kandalló tüze mellől nézegetni, miközben az elnyűtt fotelokban pihennének a vendégek forralt bort kortyolgatva...

 A fenyőkre fehér égősor kerülne, klasszikus arany-piros - tőlem akár Mackintosh kockás- gömbökkel, masnikkal, magyallal, régi, madaras díszekkel. Nem igazán tennék több díszt a nagyterembe, méláztam elgondolkozva, aztán kipillantottam a parkra és az erdőre.

A parkba mécseseket tennék, talán pár izzósort is, a bejárattal szemközti bokrokra. Ja és hatalmas bogyókkal teli vendégváró koszorút az ajtóra. Egy kis fagyöngyöt ide, egy kis fagyöngyöt oda. Biztos találnék pár dobozt, a régi nagy lámpásokkal és díszekkel...

- Kate!

Úgy pördültem meg, mintha kísértetet láttam volna. Mackintosh az ajtóban állt, zsebre dugott kézzel- szerencsére lecserélte a kiltjét és felhúzta a nadrágját. Az első gondolatom az volt, hogy vajon miért szólít mindig a keresztnevemen. A második pedig az, hogy valószínű, azért, mert nem létezett a világon még angol- nemhogy skót-, aki értelmesen ki tudta volna mondani a nevemet. Voltam már chair, azaz szék is, meg cheer,  de a leggyakoribb változata külhonban vidám családi nevemnek ( lásd a bemutatkozót - na jó segítek: Csíz ) , szóval a leggyakoribb és legkevésbé hízelgő névváltozat a Cheese, azaz sajt volt. Így inkább voltam Kate, mint Miss Sajtos.

Szóval ott állt Mackintosh, én meg mint egy besurranó, épp álmodoztam a kandalló fényében.

- Sajnálom, uram - mondtam, kiélvezve, hogy megint " Sir"-nek nevezhetem, amitől egyébként mindig olyan dühös lesz, mint egy robbanásra kész bika. ( Ha belegondolok ez a jelző túlzás némiképpen. ) - Én csak arra várok, hogy értem jöjjenek- magyaráztam, immár magabiztosan.

- Remek - válaszolt, hozzá képest túlságosan is kedvesen. Közelebb léptem, elvégre nincs félnivalóm, és megállapítottam, hogy eleget ivott ahhoz, hogy azt mondhassam, sokat ivott. Persze nem volt részeg, egyenesen állt mint a cövek, de eltűntek a ráncok a szája körül, és előbújtak a nevető kis szarkalábak a szeme sarkában.

- Tudja, gyönyörűvé tehetnének ezt a helyet...- próbálkoztam.

- Állj, állj, kicsi szobalány.

( Mit nem mond!!!.) Kicsit felhúztam az orrom.

- Gondolom, mindennek meglenne a helye - magyarázta mély hangján. - Egy kis masni ide, egy kis girland oda, neont a fákra, karácsonyfát minden sarokba, gyertyát az asztalra - itt egészen közel hajolt- ne higgye, hogy nem vettem észre- aztán újra kiegyenesedett-, de tudja ez itt az én otthonom. Ez volt a szüleim otthona és az ő szüleiké, egészen az ük-ük nagyapámig. Gondolja, szívesen csinálok az életünkből kirakatot, csak mert ide tévedt hozzám egy kirakatrendező?

- Nem kell ennyire sarkítania.  Én nem azt mondtam, hogy miattam kell megtenni, és még azt sem, hogy legyenek mindenütt neon fények. De ez a hely gyönyörű és csak a kastély egyik szárnyát használja. A másik itt van kihasználatlanul. Amikor felvettek úgy hittem, felkészítjük a kastélyt a karácsonyi szezonra. Nem bűn, ha az ember arra gondol, mennyivel gyönyörűbb lenne ez a hely egy kis segítséggel.

(Oh, annyira büszke voltam magamra. Egy többszörösen összetett mondat, ráadásul krízis helyzetben, és megítélésem szerint nem vétettem egyetlen egy nyelvtani hibát sem! )

- Tudja, maga nincs itt egy hónapja sem, de már most fel akarja forgatni a világomat.

 - Ez nem igaz! Nekem eszembe sem jutott.

- A maga kis romantikus elképzeléseihez nyilván passzolna - folytatta, mintha nem is hallana meg. -  Láttam, ahogy szájtátva bámulta, ahogy a klánok énekeltek, ne is tagadja, majdnem megkönnyezte, hogy milyen szentimentális banda vagyunk.

- Ne mondjon ilyet! - A francba, valóban így volt. - Maga mindenben csak a rosszat látja. Én csak felkínáltam egy opciót!

( Ajjaj. Először is bocsánat a sok kommentárért, és azért is, hogy itt most leállítom a jelenetet, de tessék elképzelni Mackintosht úgy, mint aki roppant módon élvezi, hogy kötözködhet és közben gonosz farkasként vigyorog rám.  De hogy visszatérjek gondolatbeli " pause " gombomra, ez vagyok én, folyton félreérthető párbeszédekbe keveredek. " Kielégítőnek tartja a szolgáltatást?" Hát melyik nő beszél így? " Felkínáltam egy opciót?" Komolyan, nem ismerem magam, ki ez a nő??? )

Szóval kimondtam azt a bizonyos mondatot, amire Mackintosh arca kissé megvonaglott, de uralkodott magán.

 - Tudja mit? - kérdezte. - Nem szoktam ilyet tenni, de jöjjön vissza holnap, és mutatok magának valamit.

- Öhm - ez volt a válaszom, amire váruram és munkáltatóm bólintott.

Aztán Luca hangját hallottam, ahogy magyarul azt kérdezi: - Van itt valaki? Kata?

- Úgy hallom, megérkezett a fuvarja.

Én is bólintottam, és ott hagytam Mackintosht a kandalló előtt.

Mi lesz itt holnap?

Read more...

Karácsonyi felvonulás

 Körülbelül száz, százhúsz skót gyülekezett december 23. napján Heart Hollow nappalijában. Körbe állták a hatalmas kandallót, és ősöreg térképeket bámultak, amikre apró kis szegecsekkel zászlókat szúrtak. Bár én a kandalló tisztításra voltam beosztva, annyira izgatott voltam az esemény miatt, hogy szélvész gyorsasággal elvégeztem a feladatomat, és önként jelentkeztem a konyhai kisegítői munkákra is, példának okán olyan sós rágcsákat osztogattam, amikbe bacont és sült hagymát töltöttek, aztán nyakon öntötték valamilyen juhsajtos, húsos mártással, a tésztát összefonták, mint valamilyen gubancos hajfonatot, majd a méteres foncsikokat húsz centis kis fonatkákra szabdalták.

A skót férfiak hadi tanácskozást tartottak. A nappali megtelt piros kiltekkel, izmos vádlikkal és már messze, a fél méteres, vastag falakon túl is hallatszott az izgatott mormogás, ahogy újra megtárgyalták az egyik háromszáz évvel ezelőtt elvesztett csatát. Úgy tűnt a piros kiltesek tábora két csapatra szakadt. 

Ahogy beléptem, pár pillantás rám- pontosabban a rágcsás tálcáimra tévedt, de nem volt ott semmilyen erő, ami elhúzhatta volna őket a sötét történelem térképre rajzolt mocsarától. Pontosan egy mocsártól, amit ha jól hallottam a régiek rossz oldalról kerültek meg. A hangokból ítélve senki nem értette, hogy Hollyrodnál miért ezt az utat választották.

- Ümmfff, én úgy gondolom az angolok csapdát állítottak- mondta MacKelister, aki a kevés kék kiltes skótot képviselte, azok természetesen egyetértően mormogtak.

- Az angolok elkapták az asszonyainkat és meggyalázták, túszként tartották őket - kiáltott fel egy roskatag ősz szakállú apóka, egy dudát tartva a kezében. 

Önkéntelenül is megborzongtam, s megpróbáltam minél hamarabb átvágni az egyre mérgesebb férfitömegen. A szoba túloldalán már ott álltak a felvonuláshoz használt zászlók, többségük a Mackintosh-féle címert viselte, - ami megint csak vörös volt és kockás, egy nagy szarvassal az elején- , ott voltak a kék címeres zászlók, és leghátul észrevettem megbújva két zöld színű zászlót is.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy megállnak-e a csata elemzésében a térképnél, vagy netalán eljátsszák-e az egész ütközetet. Jurij lökte meg a vállam szolidan, kezében egy nagy kancsó sörrel, mögötte az egyik skót lány kávét tartott. Fel kellett készülni mindenféle igényre.

A vendégek egyszer csak abbahagyták a diskurálást, szinte vezényszóra felálltak, és koccintottak a dicső ősök emlékére. Aztán elénekeltek egy szomorú balladát. Imádom a skót duda hangját, a mormogó skót hangokat, az öregebbek tekintetében a büszke könnyeket, ahogy kihúzva vállukat elképzelik egy rég elmúlt csata jeleneteit. Ott álltam a sarokban, és olyan képek szöktek elém, mintha ott állnék a csatamezőn én is. Addig a pillanatig, amíg Jurij a fülembe nem sziszegett:

- Indulás - mondta. - Minket ide nem hívtak meg.

Nem értettem egyet. De ahogy körbenéztem, és tekintetem összeakadt munkáltatóm szemöldökráncolásával, feladtam a reményt, hogy egyszer én is ebbe a zárt, titokzatos körbe tartozzak. Csak a múlt egy szelete ért el hozzám, de ezek a felföldiek itt, úgy tengetik a hétköznapjaikat, hogy fél lábbal a történelemben élnek. Megtöltik a régi kastélyokat, vagy ha  nem ott laknak, hát visszatérnek oda, szabadidejükben stratégiákat gyártanak, amivel valaha csatát nyerhettek volna, őrzik a legapróbb emlékét is annak, hogy függetlenek, erősek és bátrak voltak.

Amikor elindultak katonás sorban, a skót duda és dob hangjaira lépdelve egyenesen a falu felé, úgy integettem a gyerekekkel, mintha ők valóban csatába indultak volna.

Később eleredt az eső, a Macintoshok, Mackelisterek és a többi klán tagjai ázott verébként, morcosan trappoltak visszafelé. Amint beértek a házba és elhangzott pár ősrégi szitok, rögtön előkerültek a váltó ruhák- megint csak kiltek, de már nem olyan díszesek, mint a felvonulásra használtak. Begyújtottuk a nagyterem mindhárom kandallóját, aztán amíg elkészült az estebéd, hallgattuk, ahogy már jobb kedvűen ugratják egymást és énekelnek. Nem tudtam megállni, a vacsora asztal közepére egy adventi koszorút tettem, és meggyújtottam a gyertyáit. Mellé két-két kosár szép piros almát helyeztem, köréjük egy-egy magyalkoszorút. A skót férfiak nagy robajjal vetették magukat a csülkökre és a hagyományos skót krumpli levesre. A gyertyát senki sem fújta el. Amikor mindet megették, sült almás kalácsokat szolgáltunk fel. Alig mertem Mackintoshra nézni, amikor elé toltam az egyik kalácsos kosarat. Aztán kifele menet hallottam, ahogy az egyik klántag elkezd dúdolni egy karácsonyi éneket, és földbe gyökerezett a lábam, annyira gyönyörű volt. Jurij mosolyogva csóválta a fejét.

 -  Ez az ő ünnepük - motyogta, és átkarolt.

De én nem tudtam megállni, egész álló este csak mosolyogtam és mosolyogtam. Még akkor is, amikor száztizenkilenc tányért mostam el harmadmagammal.

Read more...

A templom, a hegedű és az illatos sütemény titka

Voltunk karácsonyi kórust hallgatni egy elég nagy templomban. Ez csak azért fura, mert a környékünkön minden templom kicsi, és ahogy Luca mondaná minimum "középkori", viszont ez egy felújított tégla-templom volt, széles karzattal, a szent családot ábrázoló aranyozott mozaikokkal és spotlámpákkal. Mit mondhatnék, a modern bekúszott az óvilágba.

A kórus maga talán huszonöt-harminc tagú lehetett, főképp gyerekekből állt és egyházi dalokat énekelt. Semmi Last Christmas :)- na jó, csak viccelek, George Michael nem hiányzott egy cseppet sem.

Furák ezek a skótok, annyira rajonganak a klánvezérekért, mintha még ma is naponta harcra kelnének a vezérükkel, hogy megoltalmazzák a családot. A család itt nemcsak azt jelenti, mint nálunk, a családtagokat olyan erős kötelékek kötik össze, amit sokszor híres történelmi csatákhoz kötnek, és a mai nap a bizonyítéka annak, hogy vannak szövetségek, amiket még a büszkeségükkel sem szakíthatnak szét. A Mackintoshok és a MacKeltarok megbékéltek. Nem tudjuk hogy, de annyi bizonyos, hogy Mackintosh megborotválkozott!, és hirtelen nyájas lett.  Jurij szerint lehet, hogy csak pár napig tart, de béke van.

Holnap a helyi klánok tagjai körbe járják a várost, aztán a Heart Hollow-ban vacsoráznak. Nagy lesz a nyüzsgés, persze megint korán kelek... 

Kezdetét vette ugyanakkor a Mackinthos elleni hadjárat. Megszereztük a mobilja számát, így mostantól minden nap kap egy üzenetet, miszerint " pszt!, már csak öt nap, és itt a karácsony!" , christmas is cominggg, stb, stb. Láttam, amikor megkapta az első üzenetet. Majd kiguvadt a szeme, nem győzött csodálkozni. Én meg persze csak szolidan pont ott tisztogattam az ezüstöt, és természetesen ott volt az arcomon az a sunyi mosoly! Jurij, jelenleg azon van, hogy rávegye a vár urát arra, hogy szerezzen be még egy karácsonyfát. Állítólag az ügy jól halad- a fekete bárányt átadták béke ajánlatként a Mackeltaroknak pecsenyének-, és azóta Macintosh derűs jókedvében mindent alá ír, még a barátnője elbocsátó szép levelét is, merthogy úgy hírlik, az asszonyka nem viselte jól a főnök hangulatingadozásait. Vagy csak egymást nem viselték jól... Mindenesetre a hölgy elutazott, Mackintosh pedig kommunikatívabb, mint bármikor. Az előbb például benézett hozzánk a konyhába, oda somfordált a hátam mögé, és ezt mondta:

- Kaate! 

Hogy azt a mindenit! Kiejtettem a kezemből az épp megtisztított villát, amit látva Macinthos vigyorogni kezdett.

- Találtam pár illatos aprósüteményt a dolgozószobámban. ( Hallottatok már ilyet, hogy " illatos aprósütemény"? Mindenesetre félelmemben eltátottam a számat. ) - Nincs valami köze ehhez? 

- No! - tiltakoztam, olyan kiejtéssel, amit a hortobágyi betyárok szoktak használni, ha nem indulnak a marhák. 

- Csak ritkán sütök, és akkor is keveset.

Macintosh féloldalas mosolyt villantott, majd annyit mondott: - Kár. 

Kár, hogy ennyire hülye voltam... " Csak ritkán sütök, és akkor is keveset" - micsoda hülye válasz!

 Hogy mi akart ez lenni, azt nem tudom. És bele sem merek gondolni abba, hogy mi lesz, ha megtalálja azt a régi karácsonyi képeslapot, amit a lomtárban találtam, és portörlés közben oda csentem az asztalára...  ( Még a gondolatra is libabőrös lettem. ) De ha jól tudom, az üknagymamája írta. Hát nem klassz ajándékot találtam? Tegnap kaptam Magyarországról egy képeslapot, és olyan honvágyam lett, keblemre öleltem volna az egész világot, csak valaki vissza öleljen. Most is itt van a zsebemben, és ha túl soknak tűnik a tisztogatni való ezüst, vagy túl csúnyán néz rám a kulcsárné asszony, csak kihajtogatom, és olvasgatni kezdem. Szóval mindenképp oda akartam adni ezt a kincset Macinthosnak... Az is lehet, hogy ez lesz a kulcsfegyvere a hadjáratunknak!

Azért, hogy őszinte legyek, kicsit parázom a süteményes akciója miatt. Vajon tud valamit? Túl hangosan énekeltem sepregetés közben? Vagy ami még rosszabb, spicli van a klubban? Apropó klub, Dolgopovnak hegedűje van! A lengyel lányokkal, és az egyik helyi skót lánnyal - akinek különösen tetszenek Dolgopov rémmeséi- megkértük, hogy játsszon majd valamit karácsonykor. És tudjátok mit mondott? Hogy bár ez itt- nézzétek meg a videót- cselló, de karácsony estig begyakorolja a dalt hegedűvel!! 

Én azt mondom, ha kell, lekötözzük Macinthost is, csak hallgassa meg. Biztos gyönyörű lesz!

Read more...

A karácsányvárók klubja hivatalosan is megalakult

- Nem, nem oda mondtam- dörmögött magában Döbrögi, skót nevén Ewan Mackintosh, és arrébb vonszolt egy kitömött szarvast a sarokból. Hihetetlen milyen makacs ez az ember. A karácsonyi előkészületeknek vége, mert kitört a klán háború. Állítólag egy fekete bárány- nem viccelek-, szóval egy ártatlan fekete bárány becammogott a Mackeltarok birtokára, és a gaz szomszédok felismerték Mackintosh billogát a bárányka füle mögött. Óriási patália van, mérges klán követek várakoznak órákig az előcsarnokban, Mackintosh mindenbe beleköt, szerintem több napja még csak nem is borotválkozott, amitől - az egész kiszolgáló személyzet egybehangzó véleménye szerint - elég csinoska szakálla nőtt. 

Jurijt elcsíptem az egyik folyosón, amikor épp, hatalmas nyögések közepette, az ominózus kitömött szarvast cipeltem másod magammal, és az hírlik, hogy a Mackeltarok lemondják a tavaszi skót játékokat. Mackintosh erre természetesen őrjöngésbe kezdett, és - kapaszkodjatok meg- úgy döntött, lemondja az idei karácsonyt!!! Nem lesz karácsony Heart Hollowban! Egyébként sem igyekezett ünnepi hangulatot teremteni ősei fészkében, az ünnepi cicomát csupán egy, az előtérben álló karácsonyfa, és pár- a barátnője által hozott- fényfüzér alkotta. Mackintosh mereven ellenszegül a karácsonyi pompának, esténként Charles Dickenst olvas, és a kandalló tüzénél melengeti fagyos szívét. Kár, hogy ilyen jóképű ez a férfi. A minap is, amikor leszidott, mert rosszul tettem a helyére az egyik kandallórácsot, nem tudtam észrevenni, hogy mennyire markáns vonásai vannak, így elvadultan ráadásul olyan, akár egy középkori kósza lovag - csak sajnos a gonoszabb fajtából.

Viszont, van egy fantasztikus hírem! Lucával értekeztem a konyhán, és arra jutottunk, hogy nem hagyjuk elveszni a karácsonyt! Ott volt Dolgopov is, a görbe hátú, orosz pincér, - aki korábban artista volt egy híres orosz cirkuszi társulatban-, és talált is egy helyet, ahol összegyűlhetnek az ellenállás tagjai. És nem is akármilyen helyet! A kastély padlásán gyűltünk össze!!! Igaz, milyen izgalmas? Kár, hogy a padláson nincs semmi, az egész ki van pucolva, de így legalább lesz helyünk beszélgetni. Körülbelül 12-en vagyunk, maroknyian, de mind készen arra, hogy ebbe a csodálatos kastélyba belopjuk az ünnepi hangulatot, akkor is, ha Döbrögi, Mackintosh-Grincs nem akarja, de ne legyen Csíz Kata a nevem, ha Heart Hollowban idén nem lesz karácsony kérem szépen!

 Én, mint az ellenállás vezéralakja, felvértezve Luca angyalaival, Dolgopov görbe hátával, a szótlan lengyelekkel és Jurij szakértelmével,  arra jutottam, hogy ha kell, hát magam vezetem rá a vár urát, mit is jelent az ünnep. Még hogy klán háború! Még hogy szakállas várurak! Még egy kandalló, és én menten ... a Csendes éjbe kezdek, esküszöm,de nyitva lesz az ablak! Na az lesz csak a nyílt hadüzenet.

Kezdetnek csak annyit, hogy megbeszéltem a szobalányokkal, hogy bármerre megy ez a makacs skót, helyezzenek el egy apró karácsonyi süteményt, képeslapot, nyalókát, vagy bármit, amiből nem felejti el, milyen közel is már a karácsony. ( Én is emlékeztetni fogom, akárhová megy! )

Nagyon izgatott vagyok a klub miatt, úgy beszéltük, hogy esténként találkozunk, és haditervet kovácsolunk, de ami még ennél is jobb, hogy énekelni is fogunk majd! Imádok énekelni!

Kellemes készülődést nektek, és jajj a Grincseknek! Találkozunk holnap!

Read more...